„Emlékszem, egy nagypénteken a San Rufino udvarára mentem, amikor a húsvéti ünnepeken vándorszínészek érkeztek Assisibe, hogy előadják a Passiót. A férfi, aki a Krisztust alakította, zihálva vitte a keresztet, majd eljátszották, hogy keresztre feszítik, és piros festéket öntöttek kezére és lábára, ekképp utánozván a kiömlő vért. Mikor szívet szakasztóan felkiáltott, »Éli, éli, lamá szabaktáni!«, szememből patakzott a könny. A férfiak sóhajtoztak és jajongtak; az előadás véget ért. Azután a színész eljött a házunkba, és anyám vacsorával kínálta. Nevetni és tréfálkozni kezdett, és langyos vizet hoztak neki, hogy lemoshassa magáról a festéket. Kicsi voltam, még nem értettem. »Hát nem feszítettek keresztre?« – kérdeztem tőle. Nevetett. »Nem, fiam, nem. Mutatvány volt, játék… érted? Csak eljátszottam, hogy megfeszítenek.« Elöntött a harag, és belevörösödtem. »Vagyis csaló vagy!« – kiáltottam rá. Anyám azonban a térdére ültetett, és így szólt: »Nyugodj meg, gyermekem, túl fiatal vagy még ahhoz, hogy megértsd.« De most már felnőttem, Leó testvér, felnőttem, és értem, hogy miről van szó. Ahelyett, hogy megfeszíttet­nék, egyszerűen csak gondolkodom a keresztre­feszítésről. Lehetséges, Leó testvér, hogy mi is színészek vagyunk?”

– Nikosz Kazantzakisz

(Lukácsi Huba fordítása)

„Kocziszky Éva korábban már megjelentetett egy Antifilozófusok című kötetet, a mostani kézirat ennek a folytatása. Ez a vállalkozás már az első kötetben is izgalmas volt amiatt, hogy a filozófiát egyfajta belső ellenzékével szembesítette, a dekonstruktív gondolkodás jeles kortárs alakjaival. E mostani kézirat ennél jóval többre vállalkozik: többszörös egybefonódásokat mutat be – stílszerűen kiazmusoknak is mondhatnánk őket: a filozófia és ellenzéke szál természetesen megmarad, de hozzájön a történeti és a kortárs filozófia egybefonása, a hívőé és a nem hívőé vagy eretneké, a szövegé és a képé, s végül a legfontosabb: a Bibliáé.

Nagyon személyes a vállalkozás, a szer­ző programszerűen elveti a hiánytalanságra s konzisztens zártságra törekvő rendszer gondolatát, amelyet inadekvátnak tekint az utóbbi kétezer év végére kialakult emberi szituációnk megragadására. Részben ez teszi kortársunkká a korábbi gondolkodók közül választott példáit: Augustinust, Assisi Ferencet, Hamannt. Mint akár az itt idézett két szent nevének írásmódjából is kitűnik, Kocziszky nem kapcsolódik valamilyen egyházi perspektívához. Elveti a dogmatikai szisztematikusság célkitűzését éppen úgy, mint a rendszeres filozófiáét, rokon értelemben dogmatikusnak tekintve őket. A legkülönbözőbb válságoktól szabdalt emberi valóságunkat nem lehet befogni ilyen rendszerességgel, ami óhatatlanul valamilyen rendszertörekvést igyekszik beleolvasni a Könyvek könyvébe is ahelyett, hogy a maga paradoxonjaival, ellentmondásoktól sem visszariadó mivoltában igyekezne megérteni. Ez utóbbi törekvés az, amit a szerző felvállal egyrészt a szövegekben, másrészt a képek kiválasztásával már magában is, de ezt felerősítve a képek nyomán írt bibliai reflexiók révén.”

– Prof. dr. Boros Gábor

Kocziszky Éva az irodalomtudomány professzora, magyar–német–ógörög sza­kos képzettséggel. Számos magyar és kül­földi felsőoktatási intézményben tanított (Szegedi Tudományegyetem; Veszprémi Egyetem; Freie Universität Berlin; Université de Lorraine, Metz), jelenleg a Színház- és Filmművészeti Egyetem professzora. Fő kutatási területe a dráma- és költészettörténet mellett az antik kultúra kortárs jelenléte, illetve a kereszténységre vagy alapszövegére, a Bibliára irányuló gondolkodói és művészi aktusok vizsgálata.