A dualizmus első éveiben, 1872-ben a városegyesítéssel együtt sajátos jogállású törvényhatósági jogú városként szabályozták Magyarország fővárosát, Budapestet. E különleges státusz abban is megnyilvánult, hogy a főváros polgárságát képviselő törvényhatósági bizottság a többi - városi és vármegyei - törvényhatósági bizottságtól eltérő vonásokkal is rendelkezett. A fővárosi törvényhatósági bizottságra irányadó szabályozást az I. világháborút követően többször is megváltoztatták (1920, 1924, 1930). A fővárosi törvényhatósági bizottság iránti törvényhozási, illetve kormányzati figyelem azonban korántsem tekinthető hízelgőnek. A két világháború közötti időszak egyik vonása, a területi alapon szervezett közigazgatási autonómiák ún. korrektívumokkal, az autonómia érvényesülését gátló jogintézményekkel történő körülbástyázása, egyúttal a kormányzati felügyelet, illetve centralizáció fokozása éppen a főváros esetében domborodott ki a legteljesebben. A kormányzati figyelem legfőbb okát a főváros 1867-et követő egyedülálló urbanizációs teljesítményét elősegítő, irányultságában döntően szabadelvű közigazgatás-politikai intézmények, valamint a mindezeket megtestesítő társadalmi környezet iránti kettős bizalmatlanságban kereshetjük. Az I. világháború utáni nemzeti konzervatív (keresztény-nemzeti) jelszavaktól visszhangos első esztendők Budapest-ellenes közfelfogását („Bűnös Budapest") tükrözték az 1920- as évek fővárosi novellái, illetve burkoltabb formában még az 1930-as fővárosi törvény is. A kötet a törvényhozási folyamatok feltárásával a fővárosi törvényhatósági bizottság összetételére, megválasztására, feloszlatására és hatáskörére irányadó normáknak, valamint a törvényhatósági bizottság és a kormányzat közjogi viszonyának a változásait mutatja be. A könyv foglalkozik a fővárosi választójog körüli vitákkal, és kitér a községi pártok helyhatósági választásokon elért eredményeinek a bemutatására is. A feldolgozás ugyanakkor a témával összefüggő elméleti jellegű polémiákra is kiterjed. E diskurzusok arra világítanak rá, hogy miként vélekedtek a közigazgatás-politika alakítói a törvényhatósági autonómiáról, közelebbről az önkormányzatiság „színéről" és „fonákjáról."