Csak tenger és ég és nap. Koordináták nincsenek. És kényszer sem, hogy lenniük kéne. Csak nap és víz és semmi. Semmi más. Semmi, ami fontos. Csak ami lényeges. Semmi. Más.

Már a cím maga izgalmas kihívás. Alter: másik, a másik – egó: az én, énem… Tudósítás „egy tárgy megtisztításáról”, ami szinte egyidős a magyar próza létrejöttével. Tények, ön-reflexiók, reflexiók az egó-kínálta kilábalásra. Akár Henrich Böll Billiard an halbzehn regényére vázol szénnel és krétával egy alter-imágót, akár egy valaha volt profán és magasztos kultikus helyet, a Mészöly-tanszéket idézi, azaz fixálja az előhívott forte papíron – képet vés gyémánt heggyel és acél tollal az emlékezetbe. 
(Mók Mihály, Káfé Főnix)

Acsai Roland fittyet hány a fizika törvényeire. Nála csak a szív gravitációja létezik. Az apró dolgok a végtelenbe tágulnak, a nagyok kézzelfoghatóak lesznek. Eddig is hangsúlyosan jelen volt művészetében a természetköltészet, de most a táj helyett az állatokat állítja figyelme fókuszába. Azokat az élőlényeket, amik velünk együtt léteznek és osztoznak az élet nagy csodájában.

A kötet tengelye körül az én és a hamis ego – vagy személyiség –, illetve kettejük kapcsolata – mint külön entitás – kering. A konstans skizoid állapot. Meg pszichedelikus. Amit senki nem úszhat meg. Illetve a pszichedelikus állapotot igen, az megúszható. De a hasadásokat, a fölismerést, hogy én nem az vagyok, aki a homlokom mögött beszél, nem lehet megúszni. Bárhogy csűröd-csavarod, egyszer kétségtelenné válik: az a hang nem tartozik hozzád. Az nem a te. Ennek a kitartott hasadt állapotnak ugyanakkor van egy érdekes hozadéka: gyakorta láthatóvá válik a közeljövő. Nem tudod befolyásolni, de lejátszódik előtted, melyik oldalára esik a kocka. Előre emlékszel.