Társadalmi színházi kísérlet Magyarországon

Az Új Néző társadalmi színházi program 2010 augusztusában valósult meg két Borsod megyei faluban, Ároktőn és Szomolyán. Az Új Néző az első olyan kísérlet volt Magyarországon, amely a színház eszközeit használva hozott létre nyilvános teret lokális társadalmi kérdések, köztük az etnikai feszültségek kollektív megfogalmazására és megtárgyalására. A program középpontjában a közönség részvételén alapuló színházi akciók álltak, amelyek témáit minden esetben a helyi viszonyok adták. A performatív társadalmi beavatkozáshoz egy társadalomtudományi akciókutatás is kapcsolódott, ennek eredményeit tartalmazza a kötet.

Ebben a kötetben a különböző drámás/színházi műfajok és eljárások mint kutatási tevékenységek kapnak új értelmet. Ez azt jelenti, hogy a közönség részvételén alapuló drámás formák (társadalmi-színházi előadások, közösségi performanszok, drámapedagógiai foglalkozások) nem csak a kutatás tárgyát képezik, hanem a kutatás módszerének, reprezentációs lehetőségének, sőt modelljének tekintjük őket. A dráma tehát a kutatás számára a társadalmi kapcsolatok és összefüggések megjelenítésének,újrafogalmazásának, értelmezésének és megváltoztatásának a terepét jelenti.

Valère Novarina a mai francia színház meghatározó egyénisége. Enigmatikus alkotásai rendkívül izgalmas kérdésfeltevésekből, végtelen hosszú névlistán feltüntetett furcsa nevű alakok jövésmenéséből, kitalált tárgyakból és meglepő akciókból állnak. Folyamatosan az emberi létezés misztériumára kérdez rá. Az ürességre és a csendre, amelynek nekiütközünk, ennek az űrnek és csendnek a „kinyilatkoztatásával” válaszol – egy forrásvízként áradó, vibrálóan játékos nyelven.

Kísérletek a színház és a közönség viszonyának újragondolására

Az európai hagyományok szerint a színház épületében a néző rendszerint a megvilágított színpadtól elkülönítve, az elsötétített nézőtéren foglal helyet, és onnan nézi az előadást. Csendben marad, jelenlétét és tetszését csak a megfelelő pillanatokban és a megfelelő módokon nyilvánítja ki. A konvenciók tiszteletben tartása és követése kényelmessé, kiszámíthatóvá és biztonságossá teszi a színészek és a közönség találkozását mindkét oldal számára.

„Bennünket, kik az örökös kommunikálástól némává lettünk, a színház emlékeztet rá, hogy beszélni dráma; bennünket, kik nem leljük többé örömünket nyelvünkben, a színház emlékeztet rá, hogy a gondolat testet ölt; nekünk, akik a mechanikus történelem álmának vagyunk foglyai, megmutatja, hogy az emlékezet lélegzik, az idő pedig folytonosan újjászületik.”

Valère Novarina