1986. április 26-án a kora hajnali órákban emberi hiba következtében felrobbant a csernobili atomerőmű 4-es reaktora. Nagy mennyiségű radioaktív sugárzás jutott a levegőbe, amely néhány órán belül beszennyezte szinte a teljes európai kontinens légterét, így Magyarországét is. A lakosságot azonban nem tájékoztatták időben a katasztrófáról és várható következményeiről.

Mit tudott az állampárt, a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetése a robbanásról? Mikor értesült először a magyar lakosság a katasztrófáról? Milyen rejtjeltáviratok érkeztek Moszkvából? Milyen döntéseket hozott a magyar válságstáb? Veszélyben voltak-e a május 1-jei felvonulás résztvevői? Hogyan kerültek be a Magyar Rádió híreibe titkosított nyugati hírek? Tudott-e élni a Magyar Televízió a vizuális kommunikációs előnyével? Hogyan reagált a magyar közvélemény a krízis kezelésére? Mit árul el Csernobil a Kádár-kori médiarendszerről? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre is választ kapunk Boldog Dalma Csernobil és a magyar média című könyvéből.

A szerző eddig feltáratlan vagy korlátozottan hozzáférhető pártpolitikai dokumentumokat, közvélemény-kutatásokat, tévéfelvételeket, rádióadásokat és sajtócikkeket vizsgálva azt mutatja be, miként alakult a magyar hírközlés a csernobili atomkatasztrófa utáni első három hétben, és hogyan reagált a társadalom. Az MSZMP hivatalos dokumentumai segítéségével azt is rekonstruálja, mit tudott a magyar pártvezetés, és milyen politikai iránymutatással zajlott a válság hazai kezelése. Láthatóvá teszi, hogyan reagált a magyar média erre a váratlan helyzetre. Az újságírói gyakorlatok feltárásával pedig rávilágít arra is, hogy miként működött a Kádár-korszak médiája a gyakorlatban, és hogyan lehetett tágítani a szovjet-kommunista sajtómodell kereteit.

A szerző nemcsak egy katasztrófa lenyomatait tárja fel, hanem a kötet első felében új szempontok alapján mutatja be a Kádár-kori médiarendszert és annak sajátosságait. A belpolitikai helyzetet, a külpolitikai stratégiát, a gazdasági kényszerpályát és a médiairányítási motivációkat figyelembe véve hat nagy tájékoztatáspolitikai időszakot határol el, így a csernobili atomkatasztrófa ügyét komplex módon tudja bemutatni és értelmezni.

 A szerzőről

Boldog Dalma médiakutató, a Budapesti Gazdasági Egyetem Kommunikáció Tanszékének oktatója, a Médiakutató című folyóirat szerkesztője. Kutatási területe a Kádár-korszak médiarendszere, a médiarendszerek és a politikai rendszerek kapcsolata, a médiatörténet és a kríziskommunikáció. 2020-ban elnyerte az Új Nemzeti Kiválóság Program kutatói ösztöndíját.

Csernobil és a magyar média című monográfiájában a médiarendszer és a politikai rendszer összefonódásait feltárva számos korabeli forrásra támaszkodva mutatja be az 1986-os atomkatasztrófa hazai médiareprezentációját. A kötet egyes fejezetei korábban rangos hazai és külföldi tudományos folyóiratokban jelentek meg.

Boldog Dalma remek könyvében a Kádár-rendszer egyik paradoxonát mutatja be: hogyan működött az a diktatúra, amelyben számos újságíró nem az állampárt propagandáját, hanem a közönséget kívánta szolgálni. Azt a magyar közönséget, amely ráadásul külföldi médiumokból (elsősorban a Szabad Európa Rádióból) is informálódhatott. Ilyen körülmények között kellett volna – ahogy a szerző fogalmaz – „a propaganda által mutatott kép és a mindennapi élet tapasztalatai között húzódó – egyre szélesebb – szakadékot” áthidalni.

Boldog Dalma könyvéből az olvasó megismerheti a médiarendszer és a politikai rendszer párhuzamosságait, és a hatalom szempontjából létező, fent említett problémáit. A makroszint elemzését a csernobili katasztrófa esettanulmánya követi, ami ennek a kötetnek jelentős újdonsága, eredménye. A kádári „tájékoztatáspolitika” legfontosabb esetéről van szó ugyanis, hiszen 1986-ban a közönség számára nem egyszerűen az volt a kérdés, hogy mi az igazság (hogyan történt a robbanás), hanem az, hogy veszélyezteti-e az életét, az egészségét az, ami a Szovjetunióban történt, és amit el akartak előle hallgatni.

Sipos Balázs médiatörténész, Eötvös Loránd Tudományegyetem

A csernobili atomkatasztrófa olyan esemény, amelyből az egypárti médiairányítás és tájékoztatáspolitika egésze kibontható. „A tájékoztatással minden rendben van, amíg minden rendben van” – írta le az évtized elején kritikusan Domány András újságíró, s Csernobil kapcsán sok minden nem volt rendben. Ám már nem 1957-et írtunk, amikor az Ural térségében fekvő Majak-kombinátban történt balestről nem jutottak el hírek a közönséghez. S bár az információ-visszatartás és a kritikus pillanatokban alkalmazott kézi vezérlés három évtizeddel később is alapvető tájékoztatáspolitikai reflex maradt, Boldog Dalma médiaelméleti igénnyel írt munkája azt is igazolja, hogy a magyar újságírók részéről nemcsak volt igény tájékoztatni a közönséget – a közlés lehetőségeit alkalmasint kreatív ötletekkel tágítva –, hanem mindez eredményezett annyi tudósítást, ami lehetővé teszi annak gazdag, a sokszor elhanyagolt elektronikus médiát is átfogó, a vizuális közléseket is bemutató elemzését, hogyan informálták a magyar állampolgárokat.

Takács Róbert történész, Politikatörténeti Intézet