Miért ​azonosulunk a Megáll az idő kamasz hőseivel? Miért dőlünk be Mel Gibson skótszoknyájának? Miért olyannak látjuk a múltat, amilyennek a Titanic vagy éppen a Csinibaba megmutatja? És fordítva: miért éppen olyannak mutatja, amilyennek képzeljük?

Elmélet és gyakorlat

Mi újat, vagy legalábbis mi mást tud mondani az irodalomtörténet és a poétikai elemzés a történelmi traumákról a történetíráshoz képest azokban az időkben, amikor a „sok” emlékezés, úgy tűnik, hiába próbál gátat vetni a feledésnek? Az Önéletírás és fikció között: történelmi történetek című kötet irodalmi művekben vizsgálja 20. századi magyar és európai történelmi traumák megjelenítését. A könyv első része Budapest 1944–1945-ös ostromáról és a vészkorszakról írt művekkel foglalkozik, közülük is azokkal, melyek a háború befejezését követő néhány évben születtek. E rész fejezetei írók és közemberek naplóit, illetve a közvetlenül a háború utáni időszakban írott és kiadott, ám mára némileg elfeledett műveit, Tersánszky Józsi Jenő regényeit, Déry Tibor elbeszéléseit, Karinthy Ferenc ostromtörténetét és Vas István verses-naplókötetét elemzik. A háború után kiadott, az ostromot feldolgozó regények többsége abban a hiszemben íródott, hogy képesek a történelmi eseményt új összefüggéseket feltárva megfogalmazni, ezáltal pedig hatni a történelem közösségi elgondolására. A kötet ostromregényelemzései éppen ezért azt kutatják, hogy milyen sajátos lehetőséget kínálnak a fikciók a történelmi traumák közbeszédben hatni képes értelmezéséhez, illetve milyen eszközökkel vesznek részt a történelmi esemény és az ahhoz kapcsolódó társadalmi felelősség egykori és mai megértéséhez. A kötet második része az összehasonlító irodalomtudomány kontextusában vizsgálja a 20. századi történelmi traumák irodalmi megjelenítéseit. Az egyes műértelmezések azt tanulmányozzák, hogy miként keveredik az önéletrajzi és a fikciós ábrázolásmód a II. világháború és a koncentrációs táborok, illetve a háború utáni a totalitárius társadalmi berendezkedések tapasztalatai által ihletett írásokban. Kertész Imre, Georges Perec, Patrick Modiano, Susan Suleiman, valamint Karátson Endre műveinek olvasatai a történelmi kataklizmákat különböző nyelvek és kultúrák eltérő perspektívájában szemlélik. Mindezt úgy, hogy figyelembe veszik az időbeli távolságot, mely az egykori eseményt a mindenkori jelentől elválasztja, így különös jelentőséget tulajdonítanak az emlékezés poétikai és politikai összefüggéseinek. A kötet írásai a múlt élővé tételének új lehetőségeit keresik, abban bízva, hogy történelem megelevenítése az olvasás esztétikai tapasztalatában képes kiteljesedni, s egyúttal alternatívát kínálni a történelmi igazság fogalmának politikai-ideológiai kisajátításaival szemben.

A híradóműfaj kutatása a történettudomány, a kommunikációelmélet és az esztétika határterületén helyezkedik el, és számos résztémára bontható. A filmhíradó a két világháború közötti Magyarország új tömegkommunikációs eszköze, amely nem csak az információközlés, de a befolyásolás lehetőségeit is kibővíti, mert a szerkesztők - az események dokumentálásán túl - a közönség identitásának formálására is törekednek.

A kötet szerzője másfél évtizede kutatja a karakteres táj, Bodrogköz történeti néprajzát. A szerző, ahol lehetséges volt, folyamatokat igyekezett megrajzolni, s hangsúlyokat a változásokra helyezte. Fontos hozadéka a könyvnek az is, hogy a trianoni határ által kettéosztott történeti tájat egységben vizsgálja, ezzel árnyalt képet ad a Bodrogköz és hagyományos műveltsége belső tagozódásáról, az életmód táji változatairól is.

Az ​utóbbi években az önéletírás műfaja az én megszövegezéseinek és az identitás összefüggéseinek kutatásában is a hazai bölcsészet- és társadalomtudományok – így az irodalomtudomány, történelemtudomány, kultúratudományok, pszichológia, filozófia, szociológia – homlokterébe került.