Székely Júlia, a kötet szerkesztője, aki egyben interjúkat készített, képeket és korábban megjelent szövegeket is válogatott a gyűjteményhez, három fejezetbe rendezte a bekerülő írásokat. A legnagyobb lélegzetvételű vállalkozás a második fejezetben található nagyinterjú, amelyben Székely Júlia a három főszereplőt ülteti le beszélgetni annak a szálnak a felgöngyölítéséhez, hogy mióta és miért fontos a Vajda-Babarczy családban a családkutatás és a zsidó identitás kérdése.
Előbbi a felmenők korábbi lakóhelyének felkeresésében és buzgó levéltárazásban nyilvánul meg, utóbbi pedig a család körében néhány évtizeddel ezelőttig nem jellemző, újonnan mégis kezdeményezett, zsidó hagyomány szerint megült ünnepekben, valamint szociografikus, publicisztikai és önismereti igénnyel folytatott beszélgetésekben érhető tetten, illetve személyes szinten pszichoanalitikus és egyéb terápiákban is aktívan foglalkoztatta a megszólalókat. Az interjú középpontjában álló történet már csak azért sem evidens, sőt, sokszor kifejezetten szívszorító, mert a háttértörténetet kibontó első fejezet egyéni, önreflexív írásaiból azt tudhatjuk meg, hogy a megszólalók bizalmatlannak és fogódzó nélkülinek jellemzik gyerekkoruk világát, ahol a múltra, a zsidóságra vagy szülők történetére vonatkozó kérdéseikre nem találtak rezonáns közeget, mi több, azok meg sem fogalmazódtak bennük. Ez a körülmény különösen fojtogatóvá vált Vajda Mihály gyerekkorában, egy olyan történelmi környezetben, ahol a zsidóság sorsa tragikus fordulatot vett: a második világháborúban.
Vajda Mihály több írásában is megjelennek az ostrom alatt álló Budapestről szóló emlékei, mint a legkorábbiak, melyekre vissza tud emlékezni: a gettóban, a zsúfolt Nádor és Holló utcai lakásokban eltöltött hónapok, az éhezés, a nyilas terror és a túléléshez kisebb csodák segítségével hozzájáruló anyai manőverek képei. Amikor viszont e képek közvetlen utóélete kerül szóba, újra és újra csak azt tudja elismételni, hogy sem a családja, sem ő nem tudott viszonyulni a történtekhez egészen sokáig. A kollektív üldöztetést követő hallgatás és a történelemnek való kitettség tapasztalata az auschwitzi lágerből hazatérő szomszédok megszólaltatásának elmaradásakor is feltűnő űrt hagy maga után: „Csont és bőr voltak, rongyosak. Megkérdeztük, kérnek-e bablevest. Nem beszélgettünk. Nem tiltotta senki, hogy beszéljünk arról, ami volt, egyszerűen csak lehetetlen volt. Annyi szörnyűség történt, és nem lázadtunk föl – nem lehetett ezt feldolgozni. Magamat se értem.” Az új, kommunista rezsimben Vajda Lukács György tanítványa lett, a zsidósághoz fűződő viszonyát pedig a rezsim logikája határozta meg, ami amnesztiát és tiszta lapot hirdetett – amennyiben a zsidók nem firtatták másságuk és történetük kérdését.
A család vészkorszak utáni felejteni akarását Vajda Mihály lánya, Júlia törte meg – bár ezt a könyv lapjain expliciten csak a fia, tehát egy harmadik generációs szereplő mondja ki a nagyinterjúra adott reflexiójában: agilis munkálkodásának lendülete az összes megszólalásán átüt. Vajda Júlia szociológusként az ezredfordulón a magyarországi holokauszttörténetek összegyűjtésén, narratívába állításán dolgozott és a hazai emlékezetkutatás első lépései is a nevéhez köthetők, így az ő Emlékfonatokbeli alakjában ütközik ki legjobban, hogy a megszólalók – ugyan szöveg- és történetalkotásban jártas emberek, filozófiai, szépírói, kultúratudósi, szociológusi megszólalásaik ismertek – milyen elemi nehézségeken és fájdalmakon mennek keresztül, míg a soát és a családtörténetüket mesélhetővé tudják tenni. A gyűjteménynek tehát az egyik legtalányosabb rétege az, hogy a családnak mint háttérműhelynek miféle dinamikái adódnak hozzá egy-egy életműhöz, illetve hogyan magyarázza az életművek egy-egy vonulatát az e könyv lapjain bemutatott fájdalmas önanalízis.
A fájdalmat nemcsak az elhallgatások és nem tudom-ok jelzik, de az is, hogy néhány villanásnyi kép visszatérően szerepel és erősít rá a családban olykor eluralkodni látszó tehetetlenség, depresszió, segítségre való képtelenség érzetére. Többször felidézik Vajda Júlia nagymamáját, aki mindig is művészpályáról álmodott, majd erősen depresszív családanya vált belőle, de egy baráti elbeszélés közvetítésében megőrződött egy rá jellemző történetben, miszerint a rajzterembe belépő lány szépsége és szomorúsága megdöbbentette az őt meglátó osztálytársat. Ennyi a kép, ezt idézik fel minduntalan az édesanya/nagymama alakjáról – a reflexió pedig legtöbbször nem tud máshoz, mint a mi lett volna ha…-hoz fordulni.
Épp ezek miatt a zárványszerű emlékképek miatt érződik végül feloldozásnak a kötet harmadik, korábban megjelent filozófiai és önéletrajzi írásokat is tartalmazó fejezetének végén néhány szépirodalmi szöveg Babarczy Esztertől: irodalommá, elmosódott énhatárokkal rendelkező irodalmi hőssé válva az elbeszélő kapcsolódási lehetőséget teremt a depresszióhoz, a generációkon átívelő haraghoz és szorongásokhoz. Szintén más regisztert hordoznak, történelmi szempontból élvezetes olvasmányt jelentenek a magyarországi közpolitika és közérzet változásairól szóló kitérők, mint például a zsidó mint örök ellenzéki képzetét boncolgató írás, melyet Vajda Mihály és Júlia együtt írtak Heller Ágnes születésnapjára. A kötet végül mégis sötét zárlatot kapott – megjelenését ugyanis nem érte meg Vajda Mihály, így az ő temetésén mondott gyászbeszéd a kötet utolsó írása. Viszont az, hogy a ceremónia zsidó szertartásoknak megfelelően történt, talán szintén a családtörténeti kutatás gyümölcse.
Szerkesztőink ajánlják a témában
