A halál témáját érintő kulturális és szociálantropológiai irodalomban gyakori téma a modern nyugati ember és a más kultúrákban élők halálképének, halálhoz való viszonyának különbsége. E különbségek azonban az úgynevezett nyugati társadalmakon belül is érzékelhetők. Nem egy antropológus számolt be arról, hogy az általa megismert európai falusi közösségekben az emberek mennyire másként, mennyivel „természetesebben” viszonyultak a halál kérdéséhez és a halottakhoz, mint ami számára saját társadalmi közegében megszokott volt. Ezekben a közösségekben a halál nem tabutéma, nem a haldokló és családjának magánügye, a haldoklás s a halál körüli gyakorlati teendők ellátása pedig nem vagy nem teljesen került át abba a professzionális szolgáltatói szektorba, amely ma már a legtöbb helyen körülveszi.

E kötet írásai egy, a magyar és nemzetközi kutatásban eddig teljesen ismeretlen vietnami hegyi nemzetiség, a brúk kultúrájával ismertetik meg az olvasót. Szerzőjük egyike azon – kis számú – magyar etnológusoknak / kulturális antropológusoknak, akik Európán kívüli „törzsi” társadalmakban végeztek hosszú időtartamú terepmunkát. 1985–1989 között több mint másfél évet töltött a világ néprajzi-nyelvi-kulturális szempontból talán legkevésbé ismert területeinek egyikén, Délkelet-Ázsiában, a közép-vietnami felföldön, egy brú faluban.

"Húsz éve jártam először Nyugat-Szibériában, és tizenkét év intenzív kapcsolat fűz a Szinja folyó mentén lakó hanti csoporthoz. Életem részévé váltak, és ők is számon tartanak engem. A kulturális antropológia résztvevő megfigyelésen alapuló módszere azt követeli a kutatótól, hogy merüljön bele minél jobban a másik kultúrába, s közben külső szemlélőként figyelje azt. Ezt a pszichés terhet mindenki a maga módján dolgozza fel, de előbb-utóbb szembesülni kell a határokkal. Én úgy döntöttem, hogy belépek a hanti világba. Kutatóból feleséggé, szomszédasszonnyá, vendégből háziasszonnyá, magányos idegenből szinjai hanti gyermek anyjává, ösztöndíjasból háztartásbelivé váltam."