Az 1963-ban napvilágot látott Rayuela (Sántaiskola), nem csupán Julio Cortázar fő műve, de a huszadik század második felének egyik korszakalkotó regénye.

„Végül a mű címéről is valamit. (...) Cortázar 1963-ban megjelent regényének évtizedekig Ugróiskola volt a magyar „munkacíme". Miért választottam mégis a Sántaiskola címet? Azért, mert jobban kifejezi a féllábas ugrándozás, sántikálás gyakorító, folyamatos jelentéstartalmát."
Benyhe János

A regény igazságok és féligazságok, feloldhatatlan paradoxonok és egymással szemben álló nézőpontok lépcsőfokain keresztül vezet vissza bennünket a nyolcvanas évek endemikussá vált korrupciójának és felmagasztalt erőszakának világába. 

A Született Szovjetunióban voltaképpen egy útikönyv, mégpedig az érzelmesebb és ugyanakkor szórakoztatóbb fajtából. Az egykori szovjet birodalom legmeghatározóbb helyszíneire kalauzol minket Ernu, olyan helyekre, melyeket azonban hiába is keresnénk az utódállamok térképén, hiszen nem földrajzi értelemben vett sétára invitál minket a szerző. A szovjet ember mindennapjainak tipikus színterein (pionír-tábor, kommunalka, farmerpiac) keresztül mutatja fel azt a tapasztalatot, ami másképpen elbeszélhetetlen lenne: mit érzett, hogyan gondolkodott, szeretett, szorongott a néhai homo sovieticus. Pátoszmentes iróniába oltott nosztalgiával idézi fel egy eltűnt világbirodalom utolsó két évtizedének valódi arcát"

Alapi Vince, a költő hatvanhatodik születésnapja reggelén rájön, hogy az élete teljesen kilátástalan. Elindul hát a volt Ágnes presszóba, hogy halálra igya magát. Miközben kortyolgatja a korsó Unicumot, a kirakatüvegen túl megpillant egy férfit a járókelők közt, és rögtön érzi, hogy neki ezzel az emberrel dolga lesz. És valóban, a fekete posztókabátos férfi benyit az Ágnesbe, kéretlenül leül Alapi asztalához, és elmondja: azért jött, hogy olyan szerződést kínáljon neki, amilyet a világtörténelemben még soha senkinek.

A kötetben olvasható politikai anekdoták többsége a pártállami rendszer négy évtizedéhez: kiépüléséhez, „tündökléséhez” és bukásához kötődik, kisebb részük pedig a korszak előzményeihez, illetve a rendszerváltás után is továbbélő nyomaihoz, hatalomfelfogásához és mintáihoz. A történetek teljes időspektrumából hét évtized sajátos történelme, a történelem láthatatlan arca rajzolódik ki. Az egyik politikai rendszerből a másikba, a diktatórikusból a kevésbé diktatórikusba való átmenet kedvez ugyan annak, hogy kibeszéljük magunkból az ilyen típusú élményeinket is, de annak is, hogy a gyógyító feledés homályába süllyedjenek. Egyik-másik történet talán megnyitja az emlékezés csatornáját. Az utánpótlás apropóját pedig – úgy tűnik – a történelem folyamatosan biztosítja.