A rendszerváltás utáni nyócker identitása

A Köztes terek a közelmúlt "nyóckerét" vizsgálja, vagyis azt a városnegyedet, amely a rendszerváltás utáni rövid életű, mégis egyedülálló roma identitásépüléseknek, kulturális gyakorlatoknak, önreprezentációs kísérleteknek volt a helyszíne. 

A halál témáját érintő kulturális és szociálantropológiai irodalomban gyakori téma a modern nyugati ember és a más kultúrákban élők halálképének, halálhoz való viszonyának különbsége. E különbségek azonban az úgynevezett nyugati társadalmakon belül is érzékelhetők. Nem egy antropológus számolt be arról, hogy az általa megismert európai falusi közösségekben az emberek mennyire másként, mennyivel „természetesebben” viszonyultak a halál kérdéséhez és a halottakhoz, mint ami számára saját társadalmi közegében megszokott volt. Ezekben a közösségekben a halál nem tabutéma, nem a haldokló és családjának magánügye, a haldoklás s a halál körüli gyakorlati teendők ellátása pedig nem vagy nem teljesen került át abba a professzionális szolgáltatói szektorba, amely ma már a legtöbb helyen körülveszi.

A női mentalitáskutatás és életmódelemzés aktualizált problematikája, hogy az emancipálódott nők miért találják nehezen önálló hangjukat, és a patriarchátus alakította rendszerbe simulva hogyan próbálnak helytállni. A Női beszély című kötetben összefoglaló olvasható egy történeti kutatássorozat következő állomásáról, amelynek visszatérő kérdésfeltevése, hogy a több évezredes lemaradásban lévő nők miképpen élnek a publicitás adta lehetőségekkel, valamint hogy megnyilvánulásaikban hasonló hatásfokot érnek-e el, mint a gyakorlottabb férfitársak.

A szerző a paraszti gazdálkodás és társadalom kialakulását és átalakulását kíséri végig négy történelmi - a hűbéri, a kapitalista, a szocialista és az újkapitalista - korszakon keresztül. Kitér a hazai viszonyok régiónkénti különbségeinek elemzésére, valamint a magyar viszonyok európai térben való elhelyezésére.

"A kötet két alapvető filozófiai és társadalmi kategória, a tér és a szakralitás összekapcsolása mentén a hazai társadalomkutatásból lényegében hiányzó kérdésköröket tárgyal."

1925-ben megjelent könyve nem csupán a szociológia egyik alapműve, hanem a történelem-, a kultúra- és az irodalomtudományokban is alkalmazott emlékezetkutatás origója. Elmélete szerint nem csupán az egyes emberek, hanem a társadalmi csoportok és társadalmak is rendelkeznek emlékezettel, amely identitásukat és stabilitásukat alapozza meg.

A magyar néprajztudományban egyre nagyobb teret nyer napjainkban az a felfogás, amely a „néprajzot” és a „szociokulturális antropológiát” egységben látja, s a kettőt elválaszthatatlan egységnek tekintve együtt műveli. E felfogás talán legfajsúlyosabb képviselője – immár fél évszázada – Sárkány Mihály. Munkásságának épp az a tény kölcsönöz kiemelt jelentőséget, hogy néprajzban és antropológiában, Európában és Európán kívüli témákban egyaránt otthonosan mozog, kölcsönös megtermékenyítő hatást váltva ki, közvetítő szerepet töltve be a magyar társadalomtudományokban.

A két részből álló könyv első egysége egy mediációs módszertani fejezet, amely ötvözi Béatrice Blohorn-Brenneur bírói és mediátori hivatása során szerzett sokéves tapasztalatait. A második rész hazai szerzője a mediáció magyarországi jogi környezetét mutatja be, melyben az író gyakorlati példákkal is megvilágítja a mediáció alkalmazhatóságát a peres eljárás előtt és alatt.