Az ​amerikai melodráma az örökkévalóságot célozza meg, az orosz melodráma a semmit. Ebben a tekintetben állítható, hogy a tízes évek orosz némafilmje rendkívül modern. Az elviselhetetlenség, a botrány, a cserbenhagyottság és az összeomlás motívumainak sűrítése esztétikai vákuumot eredményez. A filmek végére az idő kimerülésének élményéhez jutunk: „megáll az idő”. 

Miért ​azonosulunk a Megáll az idő kamasz hőseivel? Miért dőlünk be Mel Gibson skótszoknyájának? Miért olyannak látjuk a múltat, amilyennek a Titanic vagy éppen a Csinibaba megmutatja? És fordítva: miért éppen olyannak mutatja, amilyennek képzeljük?

A magyar történelmi dokumentumfilm útja

A magyar történelmi dokumentumfilm útja valamikor a hatvanas években kezdődött. A kádárizmus éveiben óriási szerepet játszott az elhallgatott közelmúlt feltárásában és tabuinak feltörésében, katalizátorként siettette a rendszer bukását. A társadalom ezekből a filmekből ismerhette meg múltját, értelmezéséhezinnen kapott segítséget.

Mi újat, vagy legalábbis mi mást tud mondani az irodalomtörténet és a poétikai elemzés a történelmi traumákról a történetíráshoz képest azokban az időkben, amikor a „sok” emlékezés, úgy tűnik, hiába próbál gátat vetni a feledésnek? Az Önéletírás és fikció között: történelmi történetek című kötet irodalmi művekben vizsgálja 20. századi magyar és európai történelmi traumák megjelenítését. A könyv első része Budapest 1944–1945-ös ostromáról és a vészkorszakról írt művekkel foglalkozik, közülük is azokkal, melyek a háború befejezését követő néhány évben születtek. E rész fejezetei írók és közemberek naplóit, illetve a közvetlenül a háború utáni időszakban írott és kiadott, ám mára némileg elfeledett műveit, Tersánszky Józsi Jenő regényeit, Déry Tibor elbeszéléseit, Karinthy Ferenc ostromtörténetét és Vas István verses-naplókötetét elemzik. A háború után kiadott, az ostromot feldolgozó regények többsége abban a hiszemben íródott, hogy képesek a történelmi eseményt új összefüggéseket feltárva megfogalmazni, ezáltal pedig hatni a történelem közösségi elgondolására. A kötet ostromregényelemzései éppen ezért azt kutatják, hogy milyen sajátos lehetőséget kínálnak a fikciók a történelmi traumák közbeszédben hatni képes értelmezéséhez, illetve milyen eszközökkel vesznek részt a történelmi esemény és az ahhoz kapcsolódó társadalmi felelősség egykori és mai megértéséhez. A kötet második része az összehasonlító irodalomtudomány kontextusában vizsgálja a 20. századi történelmi traumák irodalmi megjelenítéseit. Az egyes műértelmezések azt tanulmányozzák, hogy miként keveredik az önéletrajzi és a fikciós ábrázolásmód a II. világháború és a koncentrációs táborok, illetve a háború utáni a totalitárius társadalmi berendezkedések tapasztalatai által ihletett írásokban. Kertész Imre, Georges Perec, Patrick Modiano, Susan Suleiman, valamint Karátson Endre műveinek olvasatai a történelmi kataklizmákat különböző nyelvek és kultúrák eltérő perspektívájában szemlélik. Mindezt úgy, hogy figyelembe veszik az időbeli távolságot, mely az egykori eseményt a mindenkori jelentől elválasztja, így különös jelentőséget tulajdonítanak az emlékezés poétikai és politikai összefüggéseinek. A kötet írásai a múlt élővé tételének új lehetőségeit keresik, abban bízva, hogy történelem megelevenítése az olvasás esztétikai tapasztalatában képes kiteljesedni, s egyúttal alternatívát kínálni a történelmi igazság fogalmának politikai-ideológiai kisajátításaival szemben.

Vissza ​a filmekhez! – ebben a rövid, jelmondatszerű felszólításban ragadható meg Gyenge Zsolt könyvének fő célkitűzése. Méghozzá vissza a filmek (vizuális) tapasztalatához.

„Az öldöklő angyal forgatókönyve, amely teljesen eredeti, akárcsak a Viridianáé, egy társaságról szól, akik egy este színház után az egyiküknél vacsoráznak. Vacsora után aztán átmennek a szalonba, és valami megmagyarázhatatlan okból nem tudnak többé kijönni. Az eredeti cím az volt, hogy A Gondviselés utca hajótöröttei. De egy évvel korábban José Bergamín beszélt nekem egy színdarabról, amelynek azt a címet akarta adni, hogy Az öldöklő angyal. El voltam ragadtatva ettől a címtől. – Ha én meglátom ezt a címet egy plakáton – mondtam neki –, biztos, hogy rögtön bemegyek megnézni az előadást.”

A kötet szerzője másfél évtizede kutatja a karakteres táj, Bodrogköz történeti néprajzát. A szerző, ahol lehetséges volt, folyamatokat igyekezett megrajzolni, s hangsúlyokat a változásokra helyezte. Fontos hozadéka a könyvnek az is, hogy a trianoni határ által kettéosztott történeti tájat egységben vizsgálja, ezzel árnyalt képet ad a Bodrogköz és hagyományos műveltsége belső tagozódásáról, az életmód táji változatairól is.