Titus Livius 142 könyvből álló történeti művében Róma alapításától egészen saját koráig, a császárkor elejéig írta meg a Római Birodalom történetét. Akár a többi ókori történeti mű, ez is a szépirodalom körébe tartozik, és jóllehet fontos hagyományokat dolgoz fel a maga szempontjai szerint, valójában többet mond el saját koráról, az Augustus-korról, mint a régmúlt időkről. A monumentális műből már az ókorban kivonatok, összegzések készültek. Részben ez az oka annak, hogy mi már csak az I-X. és XXI-XLV. könyveket olvashatjuk teljes formájukban. Ezeket, az elveszett könyvek kivonataival és töredékeivel kiegészítve, Kis Ferencné és Muraközy Gyula fordításának átdolgozott, nyelvileg és stilisztikailag felfrissített változatában veheti most kézbe az érdeklődő olvasó, kibővített és modernizált jegyzetapparátussal.

E gyűjtemény olyan szerzők írásaiból válogat, akik elméleteikkel és problémaérzékenységükkel a zenei hallás tárgykörét gazdagították. Egyre árnyaltabbá váló kérdéseik és válaszaik meggyőzően mutatják a téma fontosságát és bőségét. Történeti vizsgálódás, gondolatkísérlet, zenei elemzés és kultúrszociológiai eszmefuttatás egyaránt található a kötetben. A téma megközelítésének változatossága azonban nem csak a műfaji eltérésekből fakad: zenetörténészek és zenetudósok mellett a 20. század néhány meghatározó zeneszerzője is kifejti nézeteit, hol határozott kiállást tanúsítva, hol higgadt értékelést nyújtva.

A nemzeti történelem szerepe a magyar politikai diskurzusban 1989–1993

Miért vitatkoztak annyit a rendszerváltás idejének magyar politikusai Trianonról, a Horthy-rendszer restaurációjának veszélyéről, az 1945–1947-es koalíciós idők aktualitásáról, 1956 üzenetéről? Az 1990-es évek elejének politikai szereplői – beszéljenek bár a köztársasági elnöki intézményről, a címerről, az önkormányzati rendszerről, a vezető kormánypárt belső viszonyairól, a jogállamiságról, a földkérdésről, a szociális ellátórendszerről vagy bármi másról – rendre visszataláltak a történeti vitakérdésekhez.

„…a közönségesség azzal végződik, hogy – mint ahogy a Dalai Láma ürülékét tisztelik – a söpredék első jöttmentjét imádják, vagy saját magukat látják benne imádattal; olyan viszonyulás ez, amely a demokráciában megfelel annak, mintha a monarchiában a császári koronát aukcióra bocsátanák.” Ezeket a sorokat Kierkegaardtól A jelenkor kritikája című műben olvashatjuk.

A könyv középpontjában a kádárizmus áll. Nem végső magyarázat, hanem bevezető, áttekinti a tárgy irodalmát, foglalkozik az előzményekkel és az utótörténettel. A történetek elbeszélése helyett a magyar és térségi jelenkortörténet, azon belül is a XX. század második fele átfogó ábrázolása során felmerülő fogalmak magyarázatára vállalkozik. Nem összegzés: bevezetés a további tisztázás hoz, esetleg vitához.

E könyvünkkel, "A történetírás új tendenciái a rendszerváltás után Kelet-Európában" egy új sorozatot indít útjára az ELTE-BTK Kelet Európa Története Tanszék a L'Harmattan könyvkiadó támogatásával.

A kötetek az 1918. novemberi forradalom és a császárság bukását követő Németország két meghatározó korszaka, a weimari köztársaság (1919–1933) és a nemzetiszocialista diktatúra (1933–1945) egyedülálló elemzését és forrásfeltárását tartalmazzák.