Modor Bálint interjúja Körner Gáborral a Literán

Modor Bálint: Milyen kulturális talajból nőnek ki Tokarczuk szövegei? Kik állnak rokonságban az ő szövegeivel? Milyen irodalommal megy szembe?

Körner Gábor: Tokarczuk annak a rendszerváltás utáni lengyel írógenerációnak a legjelentősebb képviselője, amelyet már nem terhelt a kényszerű társadalmi szerep. Nem arról van szó, hogy apolitikusok lettek volna, hiszen a Szolidaritás legkeményebb éveiben szocializálódtak, csak a megelőző évtizedek dokumentarizmusa ’89 után folytathatatlannak tűnt. Tokarczuk az elsők között helyezte vissza jogaiba a klasszikus történetmondást – talán ezzel is magyarázható, hogy nemcsak vájtfülű kritikusok kedvence (bár ők is kezdettől felsőfokon írtak róla), de a szélesebb közönségé is. A kilencvenes években az elemzők főleg a pszichológusként végzett és pár évig praktizáló szerző Jungban gyökerező mitologizmusát, illetve mágikus realista vonásait emelték ki (kicsit félve szoktam beszélni erről, mert persze, mint minden skatulya, ez is borzasztóan szűk, Tokarczuk már ekkor is jóval több volt sokadik García Márquez-utánérzésnél). Fokozatosan alakult ki a stílusa, de a történetekbe, mesékbe vetett hite végig töretlen volt. Talán éppen a mesélés vágyának köszönhető jellegzetes patchwork-módszere is, ahogy egymás mellé helyez kisebb-nagyobb, egymástól látszólag független történeteket. 

[…]

MB: Tokarczuk több művében fontos szerep jut annak a szűkebb területnek, Dél-Sziléziának, ahol él. Mitől olyan különleges ez a terület, és hogyan jelenik meg Tokarczuk regényeiben?

Körner Gábor: Lengyelországot a második világháború után „eltolták” nyugatra, és a Szovjetunióhoz csatolt keleti területekről elmenekült lengyeleknek be kellett költözniük a Lengyelországból kiakolbólított németek elhagyott városaiba és falvaiba. A lengyelek sokáig nem szívesen beszéltek erről, vagy csak áldozataspektusból. Nyilván rossz volt a lelkiismeretük – de azért sem beszélhettek, mert fel kellett nőniük azoknak a nemzedékeknek, amelyek már magukénak érezték ezt a környezetet, és szerették volna valamiképp megismerni, birtokba venni a múltját is. Ez a téma sokszor megjelenik Tokarczuknál, például a Nappali ház, éjjeli ház című regényében.

MB: Az a hír járja, hogy Jakub könyvei című regényének fordításán dolgozol, melyet az életmű szintézisének is tartanak. Mit lehet tudni erről a regényről?

Körner Gábor: Még csak pár hete kezdtem el a munkát, és mivel rettenetesen hosszú regényről van szó, 2021 előtt biztosan nem veheti kézbe a magyar olvasó. A mérete miatt tényleg sokan szintézisként tekintenek rá, de ebben az életműben már több „csúcspont” is volt, például az annak idején szintén betetőzésként emlegetett Begunok című regény (amely tavaly elnyerte a Nemzetközi Booker-díjat; úgy tudom, Hermann Péter már ezt is fordítja magyarra. 

[…]

MB: Neked melyek a legfontosabb írásai Tokarczuknak? Miket ajánlanál a magyar olvasók figyelmébe? Melyek azok a könyvei, amelyeknek fájóan hiányoznak a magyar fordításai?

Körner Gábor: Elég egyenletesen magas színvonalú életmű ez, de ismerkedésnek talán a Nappali ház, éjjeli házat ajánlanám. (Hazabeszélek, persze.) Tokarczuk ezenkívül nagyszerű elbeszéléseket is ír, pár hónapja a Bizarr történetek láttak napvilágot Petneki Noémi fordításában. A két nagyregény, a Begunok és a Jakub könyvei nagy űrt fognak betölteni, ha hamarosan megjelennek, talán csak a korai E. E. című könyv marad adósságul. És persze mindig az a kedvencem, amit éppen fordítottam: nem rég fejeztem be a Hajtsad ekédet a holtak csontjain át című „öko-thrillert”, amely talán már novemberben olvasható lesz. A tavalyi Booker-díj után ezzel a könyvvel Tokarczuk idén újra felkerült a Booker rövid listájára.

MB: A regény címe egy Blake-idézet. Mi köze van Blake-nek egy dél-sziléziai kisvároshoz, ahol sorra tünnek el a vadászok? Hogyan tudnád elhelyezni Tokarczuk regényét az életműben?

Körner Gábor: A könyvben rengeteg Blake-idézet van, a főszereplők Blake-et fordítanak, sőt az elbeszélő szereplő annyira magáénak érzi az angol költőt, mindenekelőtt a természethez, az állatokhoz fűződő viszonyát, hogy maga is átvesz ezt-azt Blake jellegzetes stílusából, például nagybetűvel ír bizonyos szavakat. Krimiszerű könyvről lévén szó, nehéz úgy beszélni róla, hogy ne lőjem le a poént, talán elég annyi: a főszereplő harcosan állatvédő asszony a fejébe veszi, hogy az állatoknak közük lehetett a helyi, szívesen vadászó elit néhány tagjának rejtélyes halálához… A kivételesen egy szálon futó, egyszerű nyelvezetű történet kicsit külön áll az életműben, de a Tokarczuknál gyakori határhelyzet-történet itt is rengeteg izgalmas kérdést vet fel, és nem mellesleg lebilincselő – nem csoda, hogy sikeres film is készült belőle Agnieszka Holland rendezésében.

2019. október 11.
Forrás: litera.hu