A 2012-ben megjelent Emergens evolúció című kötet, amely ennek a kötetnek az előzménye, leginkább az evolúció gondolata felől közelítette meg az emergencia fogalmát. Ez a kötet sokkal inkább a tudomány és egy hagyományosabb filozófiai nézőpont felől teszi meg ugyanezt. 

A kötetben egy olyan kornak, a Felvilágosodás korának filozófiája szólal meg, amelyben politika, filozófia és esztétika még nem különültek el egymástól szigorúan, hanem termékeny kölcsönhatásban álltak. Maga Denis Diderot (1713-1784), akit itthon elsősorban az Enciklopédia szerkesztőjeként és szerzőjeként ismerünk, a korszak egyik intellektuális fejedelme, és kivételes módon mindhárom területen maradandót alkotott.

A kötet tanulmányai különböző tudományos diszciplínák, filozófiai iskolák és problémák kapcsán megvizsgálják, hogy az adott esetben milyen értelemben beszélhetünk emergenciáról, illetve, hogy milyen elképzelések fogalmazódnak meg a világ rétegzett felépítésével kapcsolatban.

Az értekezés azokat a folyamatok elemzi, amelyek a modern civilizáció kialakulása és elterjedése nyomán zajlottak le a XX. századi művészetfilozófiában. Az egyes fejezetek három nagy hatású gondolkodó – Ortega, Spengler és Walter Benjamin – életművének fényében vizsgálják a művészetfilozófia átalakulásának, a klasszikus esztétikai normák felbomlásának és eltűnésének társadalmi hátterét.

A passzív apaszívnek, a kötet címadó darabjának hőse vér szerinti apjában hiába keresi az áhított példaképet. Két pótapa elismeréséért vetélkedik tehát magával – míg az egyiktől elfordul, a másikban csalódik. S ameddig a két apafigura végtére egymásra, addig ő tőlük független önmagára lel, korunk zavaros viszonyai között.

„A vallás az evangéliumok óta nem nyert e műhöz fogható támaszt, és nélküle rövid időn belül az evangéliumok is rosszul jártak volna.” Karl Leonhard Reinhold – Fichte elődje a jénai katedrán – nyilatkozott így Fichte első nyomtatásban (névtelenül) megjelent művéről, bár igaz, hogy a közvéleményhez hasonlóan Kant munkájának tartotta. Az ésszerűség a kinyilatkoztatás mércéje, állítja a korra jellemzően Fichte, s minthogy olyan tárgyról van szó, amelyet a tiszta elméleti ész segítségével sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet, Kantot követve a gyakorlati ész területére utalja a kérdést.

A „más elmék” néven ismert filozófiai probléma régóta – legalábbis Descartes óta – a filozófia egyik állandó, újból és újból visszatérő témája. Mint minden átfogó filozófiai probléma esetében, a más elmékkel kapcsolatban is számos különböző aspektusból megfogalmazott kérdés vethető föl. Kötetünk ennek megfelelően tartalmaz mind történeti, mind tematikus tanulmányokat. Ez utóbbiak között olvashatók elmefilozófiai és ismeretelméleti írások; az utolsó négy tanulmány pedig a kortárs pszichológia eredményei felől vizsgálja a más elmék problematikát.