Joan Margarit (1938) és Francesc Parcerisas (1944) a kortárs katalán irodalom meghatározó, sok rangos irodalmi díjjal elismert, sok idegen nyelvre fordított alakjai. Mindkettőt a spanyolországi rendszerváltás kora, az ún. ’70-esek nemzedékéhez sorolják. Nyugdíjba vonulásukig mindketten egyetemi oktatók voltak: Margarit mint az épületszerkezettani számítások tanszékvezető professzora, neves építészmérnök, Parcerisas pedig mint a fordítástudományé, termékeny műfordító és a katalán irodalmi élet szervezője, fontos intézmények vezetője.

„Az élmények, amelyekből létrejövünk, alapjában véve mindig ugyanazok, mindegy, milyen köntösben érkeznek, emberek, erdők vagy gondolatok formájában; gyakran, amikor belőlük egy a lélek szilárd talaját fellazítja, és a múltat jelenné változtatja, csak halljuk a dallamot, de nem tudjuk, hogy mindig is kivehető volt-e számunkra, vagy csak a visszhangját véljük hallani.”

Luis Buñuel önéletrajza megejtően izgalmas pályakép. Leginkább azért, mert nincs benne semmi nagyképűség. De ahogy elmondja, hogy mi történt vele, mégis mindig fontos dolgokról beszél. Arról, hogy hogy rajzolódik ki egy ember arca.

A cím, Vegyünk búcsút együtt a szeretettől, a narrátor öccsének temetésén elhangzó búcsúztató első sorára utal: Vegyünk búcsút együtt Roy Venkenraytől. Roy egy abszurd baleset áldozatává vált, és néhány napos kóma után hunyt el. Ha a család többi tagja több felelősségérzettel bírt volna, esélye lett volna a túlélésre. Ám anyját, Millie-t, és apját, Stafot túlságosan is lekötötték alternatív partnereik, akiknek ágyában a boldogságot keresték, bátyját, Gretjant pedig kizárólag saját művészi ambíciói érdekelték. Max Eugene, a narrátor három napon keresztül folytatja monológját, amelyben a harag, a felháborodás, a kellemetlenkedés és a szeretet hiteles egységbe olvad. A halál és a kétségbeesés történetét Gronda a komikus regiszterek teljes skáláján játssza el nekünk.

A könyv kritikai fogadtatása ragyogó volt, és 2010-ben versenyben volt a legjobb első könyvért járó akadémiai díjért.