Két jól elkülöníthető csoportja van azoknak, akiket „joyce-iánusoknak” nevezünk: a „belsősök” és a „külsősök”. A „belsősök” a szövegek eltökélt feltárására koncentrálnak, az utalások és a mutációk megszállottjai, és sok esetben még Heideggernél is Heideggerebbek a filológiai mélységek feltárásában – természetesen az alászállásban. Ismerek néhány elsőrangú „belsőst”, s nagy tisztelettel adózom nekik: ilyen a kaliforniai John Bishop és az antwerpeni Geert Lernout. A „külsősök” ellenben mindent megtesznek, hogy bizonyítsák, Joyce nagyon alaposan ismerte munkája tárgyát: hogy megmutassák a joyce-i földrajzot, fiziológiát, szociopatológiát – s mindezt a maga specifikus, edwardiánusan dublini változatában. A paradoxon természetesen az, hogy a „külsősök” soha nem mennek túlságosan messzire. Richard Ellmann testesít meg mindent, ami ebben a megközelítésben a legjobb, s amely mégsem nélkülözi ama zavaró tendenciát, hogy Joyce szövegeit valamely külsődleges kronológia és dublini közvélekedés szentírásának tekintse. John McCourt talán alaposabb „külsősnek” tekinthető, azáltal, hogy Joyce Triesztjére koncentrál, annak sokszínű kultúrájára és kimondottan szerteágazó nyelveire.

Takács Ferenc egyik csoporthoz sem tartozik, bár eddig mindkettőbe bedolgozott. Túlmerészkedik a szigorú értelemben vett irodalmiság körein (nevezetesen a film felé), s más szerzőkről írott (T. S. Eliot, Anthony Burgess és Thomas Pynchon a releváns példák itt) terjedelmes munkái megkülönböztetik a vallomásos joyce-iánusoktól. A rövid, de gyakori közbeiktatások, mint a könyvhöz írott előszó, a könyvkritika, a konferencia-előadás, az esszé, az alkalmi színpadi szereplések, rádió-beszélgetések, fordítások, televíziós szereplések, hogy a spontán beszélgetésekről ne is szóljunk, ugyancsak közel állnak hozzá.