A Sárospataki Református Kollégium a XVIII. század utolsó és a XIX. század első évtizedeiben kivételes helyet foglalt el a hazai kulturális életben. Itt vezették be a magyar tanítási nyelvet hazánkban először, egyedülállóan gyakorlatorientálttá tették a jogászképzést, s számos új tantárgy felvételével bővült, változott a kollégium funkciója. Eközben az intézmény vezetői újjáalapították az iskolai nyomdát és hozzáfogtak a ma is impozáns kollégiumi épület kivitelezésébe. A pataki diáklegendák által erősített kép tehát igaz volt: Kazinczy, Fáy, Kossuth vagy Szemere nevelőiskolája úgy fejlődött gyors léptekkel, hogy közben -- legalábbis részben -- a tradicionális oktatás útjáról is letért.A könyv szerzője e fejlődés okait keresi. A különböző szempontok mérlegelése során arra jut, hogy a sokszor progresszívnek tűnő lépések egyfajta előremenekülés eredményeként születtek. A közvetlen környezet felekezeti heterogenitása és sajátos gazdasági-társadalmi viszonyai, valamint a jól körülírható, erős patrónus hiánya a kollégiumot önfenntartásra, s így a környezeti igényekhez való fokozott alkalmazkodásra késztette.