László Laura Cogito-díjas disszertációja, amely immár szép kötetként is kézbe vehető, zárszava szerint a posztmodern narratív lezáratlanságot állítja középpontba mint tudatos szerkezeti motívumot. Maga is nagyon tudatosan szerkeszt, monográfiáját (látszólag éles ellentétben annak tárgyával) példás módon lekerekíti, a szöveget bevezető mottó szinte reprízként tér vissza a zárszó záridézetében, immár kissé kibontottabb alakban: az Amerikai előadások Calvinója, a kötet egy fontos szereplője beszél itt, minden bizonnyal Foucault által is megihletetten, de a Tristram Shandy kapcsán, az elbeszélői kitérők befejezetlenség-érzetet keltő narratív eljárásáról. (A Tristram Shandy amúgy is joggal kiérdemelhetné az első, avant la lettre posztmodern regény titulusát, Eco persze nyilván azt mondaná, a posztmodern úgysem más, mint valami történetfeletti manierizmus.) A záróidézet tehát a következőképpen hangzik: „Az elkalandozás avagy kitérő voltaképpen megoldást halogató stratégia, a mű belső idejének megsokszorozása, örökös menekülés – de vajon mitől? Természetesen a haláltól.” Ez a keret meglepően drámai összefüggésbe állítja a látszatra nagyon is hűvösen, leginkább Wittgenstein Tractatusára emlékeztetően sokszorosan hierarchizált fejezetrendszerbe szerkesztett könyvet, nem mintha Wittgensteintől ne lehetne éppen drámaiságot is tanulni. Választásaiból egyértelműen kiviláglik, hogy a látszólag logikailag és poétikailag megfogalmazható alapkérdés, amely a nyitott végű történetszövés értelmezhetőségére és evvel esztétikai érvényességére kérdez, szó szerinti végtelenségével valójában nagyon is végzetes súlyokkal terhelt. Mostanában nagyon nem könnyű ezeket a sötét árnyakat távol tartani, mégis megkísérlem az elbeszélésekről szóló elbeszélés elbeszélésével hátráltatni uralomra jutásukat. A szerző feltette alapkérdésre koncentrálnék, idézve az ő szavait: „Konklúzióm szerint nyilvánvalóan léteznek olyan esztétikailag is értelmezhető elbeszélő művek, amelyek nélkülözik a befejezés (fin) aktusát, miközben felmutatják azt az egységet és koherenciát, amely a műalkotássá válás feltétele – kérdésem az volt, hogy hogyan lehetségesek az ilyen szövegek, s miként kezelhető a fenti paradoxon.” Nem figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy a kérdésfeltevés milyen elegánsan idézi fel a kanti alapkérdést (A priori szintetikus ítéletek léteznek – hogyan lehetségesek?) s még inkább annak a Heidelbergi művészetfilozófia első oldalán megfogalmazott lukácsi parafrázisát (Műalkotások léteznek – hogyan lehetségesek?) fordítsuk elsődleges figyelmünket a fin, a befejezés terminusra, pontosabban arra, hogy a címben szereplő végtelenség mennyire nem homogén kategória. László Laura könyvének elméleti tekintetben bizonnyal az a legértékesebb része vagy legalábbis magja, amely a végtelenség, a végnélküliség  illetve a vég kérdését egy hallatlanul finom és gazdagon dokumentált elemzésben három külön fogalomra bontja, kettő esetében egy szakirodalmi konszenzus nyomán, a harmadikban viszont, barthes-i inspirációra, de a rendszerbe helyezés tekintetében nagyon is úttörő módon. Az elemzés tehát, lényegében konszenzuálisan, megkülönbözteti az ending (a szerző szóhasználatában vég) fogalmát a closure-től, amit lezárásnak nevez. Megkülönböztetésük alapvetően, ahogy a szerző mondja, dimenzionális természetű, az előbbi ugyanis alapvetően fizikai jellegű, „a szöveg végére, utolsó fejezetére, oldalára, mondatára utal”, ennyiben mediális karakterű, magának a műnek a médiumával, a könyvformátummal jár együtt – érdekes módon ez alól még a gyakorlati, tehát egyedi műelemzéseket tartalmazó részben tárgyalt Johnson regény, a Szerencsétlenek sem kivétel, amely felmondja ugyan a hagyományos, borítólapok közé rendezett, összefűzött könyvformát egy fejezetenként önállónak meghagyott és így dobozban, összekeverhetően kiadott „könyv” kedvéért, de az első és utolsó fejezetet még ez a kiadás is kijelöli mint kötött pozíciójút. A hipertext amúgy is problematikus esete a maga nem-lineáris, rizómaszerű szerkezetével persze más lapra tartozik. A closure, lezárás viszont „sokkal elvontabb beteljesedést jelent: (...) olyan funkció, amely ’kerek egésszé’ formálja a művet, megalkotja az esztétikai, szerkezeti, értelmi egységet a műegészen belül, vagyis a műformát teszi lehetővé.” László Laura rendkívül izgalmas indítványa tulajdonképpen abban áll, hogy felszabadítja a closure fogalmát a szigorú értelemben vett, egyértelműen meghatározható kimenetelű cselekményvégződés kötelmétől, ez utóbbira ugyanis a Balzacot elemző Roland Barthes egy szerencsés fogalomválasztásával a fin (egyszerre cél és befejezés) kifejezését alkalmazza, ezáltal elkülönítve a mű esztétikai értelemben vett lekerekedését és értelmezhetőségét a tisztán konkluzív tartalmi befejeződéstől, nyilvánvalóan annak a tapasztalati bizonyosságnak a kezelésére, hogy egyes cselekményvezetésük szempontjából többes kimenetelű, ezért a szigorú értelemben vett célszalagot, cselekményvégződést nélkülöző művek igenis működhetnek esztétikai értelemben hatékonyan, amennyiben closure-t mégis fel tudnak mutatni. Hogy kicsit hosszabban idézzem a szerzőt e kulcsfontosságú kérdésben: „A narratíva befogadása során várakozunk tehát a bemutatott bonyodalom  vagy csomó (=megoldandó) befejezésére (=megoldás), ám nem a megoldás vagy a befejezés lesz az, ami valóban lezárja az elbeszélést, hanem maga ez a csomó (bonyodalom, kidolgozás stb.) tekinthető lezárásnak, legalábbis a tematikus closure értelmében. Ez határolja le ugyanis a lehetséges befejezések körét, ez teremti meg a tematikus esztétikai-értelmi határokat: vagyis az adott esztétikai-művészi keretek szűkítik a potenciális befejezések számát, kijelölik azt a halmazt, amelyből egy elbeszélés konkrét befejezése kikerülhet. (...) Ez alapján a closure és a fin közötti viszony a következőképpen írható le: a fin a closure függvénye, amennyiben utóbbi meghatározza a fin lehetséges megvalósulásait, továbbá egy művészi elbeszélés konkrét fin nélkül igen, closure nélkül viszont nem értelmezhető.” Végsőkig lecsupaszítva ezen a fogalmi alapzaton épül fel a könyv két, egymáshoz kapcsolódó része: az elméleti rész, amely szinte túláradó bőséggel, ugyanakkor mindig impozáns szabatossággal bontakoztatja ki a három fogalom lehetséges elméleti megfogalmazásait, filozófiai, esztétikai és irodalomelméleti beágyazottságukat Arisztotelész Poétikájától Husserl időfelfogásáig, Lessing Laokoónjától Bahtyin kronotoposzáig, Ricoeur narrációfelfogásától Genette-ig és Ecóig, s hogy az angol nyelvűeket se feledjük, Kermode-tól az amerikai szerzők soráig, és értőn vázolja fel gondolatmeneteik következményeit is. A második, gyakorlati rész azután a puding próbája: László Laura itt virtuóz módon alkalmazza az ekkorra már részletes analízisen átesett fogalmakat egyedi műértelmezésekben. A művek kiválasztása részben megint csak logikai-kombinatorikai alapú: az alapfogalmak mátrixszerű táblázata adja azokat a kompozíciós lehetőségeket, amelyek esztétikailag releváns csoportjára a szerző példákat keres, hogy rajtuk keresztül mutassa be a kombinációk működését, értelmezési lehetőségeit. Azért hangsúlyozom ezt a kombinatorikusságot, mert a könyv egész szerkezetének nyilvánvaló módon van valamiféle logikai-kombinatorikus architektúrája, amihez talán még az az  életrajzi körülmény is hozzájárul, hogy szerzője amúgy versenyszintű sakkjátékos, sőt még az is meglehet, hogy emiatt is érdeklődik annyira a végjátékok iránt. (Elismerem, hogy ez utóbbi kissé komolytalan és megengedhetetlenül személyes megjegyzés egy ilyen ceremoniális méltatásban, de talán mégis megbocsájtható egy immáron igencsak hosszú múltra visszatekintő tanár-diák relációban, és kissé előre megalapozza számomra annak a kérdésnek a lehetőségét, amelyet e méltatás végén szeretnék majd felvetni, immár kötetlen formában, a szerzőnek.) A szerkezet tehát szembeszökő módon  kombinatorikus jellegű, de éppen a gyakorlati rész világít rá a  legélesebben arra, hogy ez a logikai építkezés korántsem öncélú akrobatamutatvány, az egyes műértelmezések messze túlemelkednek a narrációs típusok puszta dokumentálásán vagy demonstrálásán, önérvényű esztétikai interpretációk, amelyeknek legfőbb célja épp annak feltárása, mikor és hogyan eredményeznek a szokatlan regénykonstrukciók valóban jelentésgazdag műalkotásstruktúrát és mikor maradnak meg valódi esztétikai hozadék nélküli technikai bravúroskodásnak. A zárszó ráadásul mintegy az alapoktól visszaépítkezve szerkezetileg is zárókövet illeszt az architektúrára: megemlíti az elméleti rész logikai alapszerkezetét biztosító ending, closure, fin fogalomhármast, felhúzza rá a falakat jelentő három további, immár a gyakorlati rész narratív struktúráit rendszerező, az elemzésekben használt kategóriát, a körkörösséget, a kombinációs szerkesztést és az ellenzárlatot, végül pedig megtalálja azt a közös jellegzetességet, amely ezeket az eltérő narratív megoldásokat mégis hasonítja egymáshoz. Hogy megint csak a szerzőt idézzem: „Az elemzett alkotások között azonban típusuktól függetlenül is fel lehetett fedezni visszatérő, közös elemeket, ilyen például az utazás, a bolyongás, az eltévedés vagy a sodródás motívuma. John Barth novellafüzérében mindez az elvarázsolt kastély, Brian Stanley Johnson dobozregényében Nottingham városa, Michael Joyce hipertextjében a folyó, Italo Calvino esetében ismét a kastély és az erdő, Robert Coovernél pedig a tudatfolyamok labirintusa által mutatkozik meg, míg John Fowles művében, mintegy egybegyűjtve az iménti motívumokat, szintén a város, az erdei ösvények, a vonatvágányok vagy éppen a választások előtt bénultan álló, mélyen emberi antihős elméjének kifürkészhetetlen útvonalai utalnak az elveszettségtapasztalatra.” Ezzel pedig ez a méltatás is lekerekedhet: Ez az elveszettségérzés nem más, mint Calvino az elején idézett örök menekülőjének alapbeállítódása, posztmodern sorshelyzete, amelyet (csomóként) talán éppen a metsző értelemnek és az empatikus esztétikai érzékenységnek az a szerencsés keveréke oldhat fel valamennyire, amire László Laura könyve is ékes példa. Ezért hát még egyszer nagyon gratulálok hozzá, és hogy ebből a bemutatásból a leginkább érintett is kivegye részét, szeretnék majd (immár kötetlenebb formában) egy kérdést feltenni a szerzőnek.

Somlyó Bálint