Az érzékeny narrátor – az új Olga Tokarczuk-könyvről

A gyűjtemény témái ismerősek lehetnek az életmű követőinek, hiszen legfontosabb kérdései ezúttal is lélektaniak, illetve különböző entitások: állatok, kiismerhetetlen lények és eltérő korok egymás mellett élésére vonatkoznak. Ugyanakkor a szerző szuggesztív gondolatmenetekben tárja fel az írásmesterségről és az irodalom szerepéről szóló szövegeiben írói-olvasói műhelyét is.

A Nobel-díj átvételekor, 2019-ben elmondott beszéd, mely a kötet címét is adja, szintetizálja e csapásirányokat: egyszerre diagnózis és vallomás, felhívás és ajánlattétel. A kötetben helyet kapó, a Łódźi Egyetem Filológiai Karán és a Santa Maddalenában kreatív írás kurzuson tartott előadásaihoz hasonlóan Torkaczuk itt is érvényes tudásformákat keres. „Ami megtörténik, és nem beszélnek róla, megszűnik létezni, és elhal.” – írja a szerző. Igen ám, de milyen formák állnak rendelkezésre, melyek segíthetnék a történetek létrehozásának „véget nem érő életre hívását”? Miután listázza a mítosz, a mese, a sorozat, a regény helyét, a kortárs képi és internetes információtömeget szemlélve arról gondolkodik, mit tud egyáltalán az ember ezek végtelenségével, konkrétságával kezdeni. Hiszen hiába tűnnek elsődleges információhordozónak, mennyiségük következtében voltaképpeni közlendőjüket elveszítik, és gyötrő sejtelmeket hagynak maguk után. Ez a formátum így sem bölcsebbé, sem tájékozottabbá nem teheti befogadóit, legfeljebb kis körökre és ízlésvilágokra osztva őket, az ismerősség érzetét jelentheti.

Az irodalomi tendenciákba és műfaji lehatárolásokba illeszkedő regényeket a jól kijelölt fogyasztói olvasótáborukkal szintén magukra zárulónak láttatja, akárcsak a burjánzó, egyes szám első személyben megszólaló én- vagy családtörténet-írásokat, melyek végső soron egy személy szigorúan nem fikciósnak tekintett élménybeszámolói. Mikor azon gondolkodik, mit lehetne játékba hozni e keretek, vagyis a szemlélő, az én kitágításához, akkor jut el az érzékenység fogalmáig, s megkapó definícióját adja: „Az érzékenység a szeretet legszerényebb változata. Ez az a jelenség, amely sem az írásokban, sem az evangéliumokban nem található, senki sem esküszik fel rá, senki sem hivatkozik rá. Nincsenek emblémái vagy szimbólumai, nem következik belőle bűntett vagy irigykedés. Ott jelenik meg, ahol figyelmesen összpontosítva vizsgálunk egy másik létezést, olyasmit, ami nem az »én«.”

A kötetben Tokarczuk számtalan úton közelít az érzékenység mint attitűd leírása felé, s komoly olvasói feladat lehet az így kirajzolódó kirakós befejezése – nemcsak a tokarczuki írói praxis, hanem világa megértéséhez is. A szöveg közelebbi megismeréséhez Hermann Péter fordítót kérdeztük.

Tokarczuk egy műfordításról szóló esszéje is szerepel a kötetben, amiben többek között arról ír, milyen felszabadító távolságba tudnak kerülni tőle a szövegei más nyelveken, és hogy fordítókkal közös könyvbemutatókon néha rá sem ismer a saját szövegére. Milyen volt Önnek ezt fordítóként olvasni, s ha elfogadjuk a kijelentést, milyen Olga Tokarczuk „társ-szerzőjének” lenni?

Tokarczuk nagyon pontosan megfogalmazta a műfordítás lényegét. Minden fordítás új mű keletkezésével azonos. De minden esetben azt tartom szem előtt, hogy a célnyelven létrejött szöveg azt a hatást keltse a lehető legpontosabban, amelyet a forrásnyelv olvasói éreznek.Tokarczuk esetében ez azért könnyű, mert a művei egyetemesek. „Társ”szerzőként a Tokarczuk-szövegek zeneisége fogott meg leginkább (különösen a Nyughatatlanokra érvényesen).

A kötet első esszéje (talán helyesebb műfajmegjelöléssel: kiáltványa) kortárs tapasztalatokat helyez egymás mellé: a felgyorsult időérzékelést, az internet vagy a repülés jelentette mindenre kiterjedő összekötöttséget, ezzel párhuzamosan pedig a világ kis buborékokba záródását, figyelemhiányt, a centrumok és gyárak uniformizáló erejét. A szöveg címe egyben új nyelvi találmány: mi is az „ognózió” Tokarczuk ajánlata szerint, s milyen kapcsolatban van ez – akár írói praxisában – az irodalommal, a regénnyel vagy az új fogalmak alkotásával?

Talán úgy fogalmazhatnám meg az ognózió tokarczuki leleményét, hogy a szerző megkísérel olyan nézőpontot találni, ami kapcsolatot létesít az egymástól elkülönülő részletek, események, létformák között, és ezzel törekszik a teljességre. Ez a törekvés figyelhető meg valamennyi regényében.

Az esszékötet narrátorának jól beazonosítható hangja van, visszatérő témája valamiféle ellenállás, kritika gondolata, ugyanakkor nehéz megmondani, hogy ennek a forrása a nosztalgia, a konzervativizmus-e, egy romantikus írói szerepfelfogás, esetleg életmódkísérlet. Segítene orientálódni a kérdésben: kicsoda Olga Tokarczuk a lengyel irodalmi, közéleti mezőben, minek a szószólója ő?

Sok jelzőt aggattak már Tokarczukra. Nem hiszem azonban, hogy bármelyik kiállná a próbát, ha együtt nézzük meg a műveit és az aktuális eseményekhez fűzött kommentárjait. Inkább tagadni, cáfolni lehetne valamennyit. Ahogy én látom, az író nem feminista, nem baloldali, nem radikális környezetvédő, noha felületesen véve mind kiolvasható volna a szövegeiből. Egyszerűen csak ember. Világosan, következetesen ember.

Egy Magyarországon egyre népszerűbb szerzőről beszélünk, a Nobel-díj óta is sorra fordítják műveit. Hogyan látja a hazai recepció helyzetét?

A Tokarczuk-fordítások zömmel a Nobel-díj előtt jelentek meg. 7 kötetről van szó, ennyi talán elég is volna az ismertséghez, a díj óta még 3 járult hozzá. Lengyel szerzőről lévén szó, bestseller nyilván nem lehet a magyar könyvpiacon, de talán hagy maga után némi nyomot a magyar szellemi életben. És bízom benne, hogy Az érzékeny narrátor is része lehet ennek a hatásnak.