„…egy berlini lengyel írónő”

Váradi Péter: Magdalena Parys regénye egyszerre krimi és történelmi regény a közelmúltról. Ez a zsánerbeli kettősség a fordítótól is kétféle felkészültségek igényel, hiszen nemcsak a regénybeli helyszíneket kell a fordítónak maga előtt látnia, de a krimi zsáner kialakult magyar nyelvi szabályaival is tisztában kell lennie. Műfordítóként mit érzékelt ebből a lengyel eredetiben, és hogyan tudta ezt feloldani a magyar fordítás során?

Pálfalvi Lajos: Magdalena Parysnak nem a krimi az egyetlen esélye arra, hogy jelen legyen az irodalomban, és nem is próbál alkalmazkodni a fénykorát érő lengyel krimi szabályaihoz, nem akar beilleszkedni a jól elkülöníthető alkategóriák egyikében sem (pedig az ilyen jól azonosítható műveket könnyebb eljuttatni a célközönséghez). A fordítása mint feladat nem sokban különbözött a kortárs lengyel próza fordításától. Nagyon érdekesnek találtam a regény mögött sejthető élettapasztalatot: milyen lehet fiatalon elszakadni a kommunista Lengyelországtól, felnőni Nyugat-Berlinben, majd az egyesült Németországban, de megmaradni a lengyel irodalomban. Az pedig különösen izgalmas, hogy egy berlini lengyel írónő nem blogban, naplóban vagy esszékben próbálja értelmezni a saját kulturális helyzetét, hanem ilyen kötött műfajban, amelyet nem ezért találtak ki. A nem egyszerű lengyel-német kapcsolatokban bámulatos átmeneti kategóriákat és elképesztő paradoxonokat találunk. 
Miközben a lengyel romantikus kánon előírta a nemzeti identitás feltétlen megőrzését, évtizedekkel az államiság elvesztése után, Berlin a legnagyobb lengyel várossá vált (aztán megelőzte Chicago). A főszereplő nem egyszerűen Lengyelországból Németországba kerül a Jaruzelski-korszakban, hanem Wrocławból (az egykori Breslauból) jön Berlinbe (amiben néhány évtizeddel korábban nem lett volna semmi rendkívüli). Ugyanakkor több német szereplőnek van lengyel neve, némelyik lengyelül sem felejtett el. Az persze okozhat problémát, ha egy lengyel regény igen bennfentesen írja le Berlint, mert több mindennek kell utánanézni, mintha végig Varsóban lennénk. 

VP: Hogyan tudná elhelyezni ezt a regényt, amely elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját, a kortárs lengyel irodalom mezőjében?

Pálfalvi Lajos: Nagy hagyománya van a lengyel emigráns irodalomnak, volt egy XIX. századi nagy emigráció, majd egy 1945 utáni újabb nagy korszak, amely 1990-ben véget ért. Azóta nincs emigráns, csak külföldön élő lengyel író, aki bármikor mehet Lengyelországba, lengyel kiadóknál jelennek meg a művei, nincs elzárva a lengyelországi olvasóktól. A lengyel irodalom ezt a helyzetet még nem dolgozta fel olyan alaposan, mint a korábbi, emigráns változatot, így Magdalena Parys komoly érdemeket szerzett ezen a téren. Emellett közel áll a történelmi traumákat feldolgozó irodalomhoz, az olyan családregényhez, amelyben megjelennek a XX. század történelmi katasztrófái. Érezhetően közel áll hozzá a lengyel női irodalom is, de a döntő persze az, hogy ilyen jól kezeli a krimiíró eszköztárát. Nagyon jó az az ötlet, hogy a jelenben elkövetett bűnöket akkor tudjuk feltárni, ha visszamegyünk a nyolcvanas évek elejére, és túllépünk az országhatárokon, és ugyanezen az úton jut el a főszereplő oda, hogy a saját sorsát meghatározó eseményeket is megismerje. Bár az események fiktívek, a tágabb kontextus és a hatalmi gépezet leírása nagyon meggyőző és hiteles. 

VP: A regényben számos olyan közelmúltbeli esemény szerepet játszik, mely a magyar történelemre is hatással volt. Hogy látja, történelmi regényként milyen párhuzamok vonhatók a mai magyar irodalom felfogásával? Vagy éppen miben más a lengyel irodalom perspektívája?

Pálfalvi Lajos: A magyar irodalomból hiányolom a közelmúlttal való szembenézés nem moralizáló, vallomásos formáját. Az olyan, jól kidolgozott történeteket, amelyek a tágabb, nemzetközi összefüggéseket is bemutatják. Jó lenne, ha a regényírók szívesen választanának olyan témákat, amelyekhez komoly oknyomozó, tényfeltáró munkát kell végezni (megjegyzem, Lengyelországban a riport, más néven tényirodalom is virágkorát éli, és a regényírók is sokat tanulnak a riporterektől).

VP: Mesélne néhány szóban arról, hogy hogyan és miért döntött a lengyel irodalom hazai népszerűsítése mellett, és ha mindentől szabadon választhatna, akkor melyik lenne az a könyv, melyet legszívesebben lefordítana (vagy éppen újrafordítana) lengyelről magyarra?

Pálfalvi Lajos: Magyar-orosz szakosként kezdtem az egyetemet 1979-ben, és akkor választottam, egy év után ehhez a lengyelt, amikor az egész világ Lengyelországra figyelt. Mivel a lengyel elit irodalom nagy része a nyolcvanas években ellenzéki volt, ezek nem juthattak el Magyarországra, így hatalmas restancia halmozódott fel. Ebben a helyzetben akár kezdő fordítók is foglalkozhattak a legnagyobb életművekkel, olyan kiemelkedő szerzőkkel, mint Czesław Miłosz, Sławomir Mrozek vagy a valaha igen népszerű Kazimierz Brandys. Mindez valahogy összefüggött Közép-Európa függetlenségei és emancipációs törekvéseivel, ez pedig igen erős motivációt adott. Amikor pedig összeomlott az irodalom szocialista intézményrendszere, megszűntek a korábbi privilégiumok, az új kiadók pedig olyan fordítókat kerestek, akik hozták az ötleteket, nem azt fordították, amit eléjük tesznek. Bár csak egy kései kötetet fordítottam Leszek Kołakowskitól, régóta hiányolom a legfontosabb esszéit és a marxizmus történetéről írt hatalmas szintézisét. Szívesen eltöltenék egy évet az utóbbival, mert egyre aktuálisabbnak tartom, amióta egyre hangosabban hirdetik az új, dogmatikus ortodoxiák bizarr tanításaikat. 

VP: Köszönjük a beszélgetést!