Gyógyító (?) kapcsolatok könyvei

A Terápiás kapcsolat mögött az a felkérés állt Árkovits Amaryl és Varga S. Katalin szerkesztők részéről tizenhét, különböző területeken aktív terapeuta felé, hogy egy-egy személyes hangvételű írás formájában gondolják végig, mit jelent számukra kapcsolatban lenni. Kompakt, rövid egységekbe szerkesztett szöveggyűjtemény született, mely ugyanakkor minden kis kitérőjével a színfalak mögé tekintés örömét adhatja azoknak, akiket megmozgat a terápiás folyamat működésének kérdése – akár választott hivatásuk miatt, akár azért, mert ültek, feküdtek már kliensi díványon, vagy éppen azért, mert szkeptikusok a mások szenvedéseinek hallgatásáért fizetett „varázslókkal” szemben.

A szerzők válaszaiból ugyanis kibomlik, milyen mentális köröket futnak az ülések alatt sokszor csak hümmögő vagy bólogató szakemberek, miként szálazzák ki a többéves elköteleződéssel járó folyamatok alatt fellépő szerepkomplexumok, áttételek és viszontáttételek rendszerét, hogyan mérlegelik a szakmai felkészültség és szókincs használhatóságát az intuitív megoldásokkal és a tapasztalatra épülő praxissal szemben, vagy hogyan igyekeznek olyan közeggé tenni a terápia helyszínét, ami az azon kívül eső terekre is áthelyezhető biztonságérzetet nyújt klienseiknek. De amellett, hogy saját kihívásaikról vallanak, időről időre felveszik a kapcsolatok leggyakoribb formáihoz (építő-romboló, anyai, szerelmi, segítői) tartozó elméletek fonalát is, így a könyv használható elméleti gyorstaplalóként, útbaigazítóként is.

Több írás fókuszál egy-egy terület sajátos módszertanára: beleshetünk a traumaterápiában a rétegeknek „(mint az articsóka leveleinek) óvatos lehántásába”, a hipnotizőr lelkiállapotába egy-egy hipnózis megindítása előtt, megtudhatjuk, milyen önismereti munka szükséges ahhoz, hogy az álomterápiában érett választ lehessen adni a szadisztikus álmokra, illetve elolvashatjuk, hogyan ad időt egy perinatális szemléleti keretben zajló munkafolyamat a földre érkezés elfogadásának megerősítésére azzal, hogy hétről hétre hagyja megtalálni a legkényelmesebb pozíciót a terápiás térben.

Mások arra éreztek felhívást, hogy legmaradandóbb kapcsolódási élményeiket gyűjtsék össze vonatutat kísérő esszéisztikus gondolatfutamként vagy epizodikusan tagolva, esetleg kedvenc elméleti szöveghelyeik illusztrálásaként, s ilyen formában találtak alkalmat arra, hogy felidézzenek egy évtizedeken át tartó gondoskodási folyamatot, már-már kvantummechanikára emlékeztető kapcsolódási együttállásokat, vagy olyan emlékezetes visszajelzéseket a páciensektől, amelyek meghatározták a pályájukat: „Ez így keresztben áll a szádban. Nekem ne gyere ilyenekkel. Magadat add.”

Az írásokban olyan szemléletbeli reflexió is helyet kap, ami egy terápiás folyamatban annak szakmai keretei miatt kifejezhetetlen, a kötetet olvasva azonban a terapeutától elválaszthatatlan, személyes eszköztárként ismerhetünk rá – így a tizenhét írás tizenhét lehetőség személyes viszonyulás, párbeszéd kezdeményezésére. S ami mindezek mellett különösen megerősítő olvasmányélménnyé teszi: minden írást áthat a terápiás folyamatokra jellemző megértés, növekedés és kiengesztelődés lehetőségének perspektívája. Olvasása tehát nemcsak a tárgyról, de magunkról, saját kapcsolatainkról is ismeretszerzésre ösztönöz.

Bár ezek az írások sem mentesek a(z ön)kritikától, tény, hogy jóval elfogultabb perspektívából szólalnak meg, mint A bioetika kérdései sorozatban eddig megjelent két kötet. Utóbbiak az MTA Lendület Értékek és Tudomány Kutatócsoport gondozásában láttak napvilágot, s központjukban egy, az orvosi világban aktuális, filozófiai kérdések felől is tárgyalható problémakör tudományos, de széles körben befogadható ismertetése áll. Szerzőik a témákkal hosszú ideje foglalkozó egyetemi oktatók: az Életvégi döntéseket Barcsi Tamás, Kőmüves Sándor és Nemes László jegyzi a Pécsi és a Debreceni Tudományegyetemhez kötődve, valamint a Semmelweis Egyetemről; A férfi és női testek medikalizációjának szerzője Tari Gergely a Szegedi Tudományegyetemről.

Utóbbi a sorozat legfrissebb kötete, melyben a szerző azt a folyamatot igyekszik tetten érni, ahogyan az egyes alapvető testi folyamatok orvosi kezelés és megítélés alá esnek. Hogyan regulázza meg a férfi és női testek legprivátabbnak tekintett testi működéseit, például az impotenciát, a nemi vágyat, a termékenységet vagy egészen váratlan módon: a kopaszságot egy normatív szempontokat érvényesítő intézményrendszer? Egy-egy jelenség medikalizációját történetileg követhetjük végig, ami azért is tanulságos, mert számos, már nem aktuális gyakorlat megismerése megkérdőjelezheti azt a képzetet, miszerint a legmodernebb kori orvoslás mindenképpen a leghatékonyabb és legigazabb módszerekkel veszi kezelés alá a manapság kórházba kerülőket.

A kezelések leírásával párhuzamosan Tari nagy hangsúlyt fektet egy-egy létállapothoz (betegségállapothoz?) tartozó fenomenológiai tapasztalat leírására is, valamint ezeknek az érzeteknek az átalakulására hatalmi befolyásolás következtében. Nagy segítségére van ebben a gyakran idézett Michel Foucault-életmű, de talán megfoghatóbb és egyben megdöbbentőbb példa az idézett ezredfordulós felmérés C. Molnár Emmától, mely szerint a nők legutolsóként említik magukat mint megbízható ágenst a szülőszobában a testükkel kapcsolatos események követésére: negyedikként a vezetőorvos, a nővérek és a férjük után. Ezek fényében különösen érdekes végigkövetni a könyv zárásaként a szülési autonómia-mozgalmak értékelését és hozzájuk fűzött reményeket, valamint joggal merülhet fel a kérdés: meddig szól a gyógyítás a „beteg” érdekéről, s honnantól van szó inkább valamiféle képességbeli megfosztásról, degradálásról?

Az Életvégi döntések pedig azzal a távolról sem banális kérdéssel foglalkozik, mit jelent az ember számára a saját halandósága és halála, milyen viszonyulásai lehetnek az élete végességéhez, s milyen diskurzusok övezik a kérdést, hogy különleges orvosi helyzetekben lehet-e joga valakinek úgy dönteni: nem szeretne tovább élni. A szerzők felsorakoztatják a filozófiatörténet ismertebb állomásait a kérdésben a Szókratész által kiivott méregtől kezdve Kierkegaard és Heidegger az életszemléletet, az élet birtoklását is meghatározó halálképéig. A kulturális forrásvidék nem áll meg itt, egyéb reprezentációkon keresztül is ráláthatunk a jelenségre, például Haneke klasszikus Szerelem című filmjén keresztül, ami érzékenyen és felkavaróan ábrázol egy otthonos körülmények között elvégzett, életvégi gyilkosságot. A szerzők példatára kiterjed több közelmúltbéli éles, megosztó szituációra is: magyarországi eset a 2000-es évek elejéről a Fekete Angyalként elhíresült kórházi sorozatgyilkos, vagy a közbeszédet frissen megmozgató Dr. Karsai Dániel ügye, aki jogászként haláláig küzdött az Emberi Jogok Európai Bíróságánál az eutanázia magyarországi lehetőségéért.

A kötet ezen túl egyrészt áttekinthetően és olvasmányosan ismerteti a leggyakrabban felhozhatott szempontokat az életvégi döntések – eutanázia vagy asszisztált öngyilkosság – mellett és ellen, mint például az életszentségre vagy életminőségre történő hivatkozás, vallási és világnézeti meggyőződésekhez társított érvkészletek. Másrészt pedig alapvető fogalmakat is szétszálaz, ezzel új oldalait mutatva be a kérdés értelmezésének: mit érthetünk például halál alatt? Az élet lezáró szakaszában a haldoklás hosszabb-rövidebb folyamatát? A meghalás pillanatát? Vagy a halott állapotot? Mi a tabu, és miért fontos funkció, hogy még mindig meg tudja óvni a köznapiságtól az irracionális többletjelentéseket? Miért használjuk a világnézet és lelkiismeret szavakat, mikor arra utalunk, hogy ezek segítségével bárki kompetens döntést hozhat a saját halálára vonatkozóan, ha egyszer ezek a közbeszédbeli jelentéstartományukkal ellentétben nem ugyanolyan mértékben adottak mindenki számára, kiművelésükre más és más körülmények adottak? Az összefoglaló tehát nem csupán egy magas színvonalú bevezetés egy aktuális társalgási vagy vitatémába, hanem egy ténylegesen mindenkit érintő kérdésben segíti az eligazodást és a megnyugvást.