A század gondolkodói dolgozták ki azokat a fogalmakat az európai felvilágosodás fényében, melyek ellentmondásaiban már ott gyökereznek a manapság is megválaszolhatatlan feszültségeink: mit lehet kezdeni a szív joga, az ész törvénye, és a kollektív történelmi haladás eszméjének hármasával, ha ezek közül kettő (vagy akár csak egy) ellehetetleníti a harmadikat (vagy rögtön mindkettőt)? A tizenkilencedik század jövő-fantáziálásainak kiábrándító időszaka a rákövetkező század, a huszonegyedik pedig a feledésé, az önismerethiányé – értékel Lányi.
„Aki a múltat nem ismeri, az még hazudni sem tud róla jól”, írja a kötetet bevezető esszéjében, majd sorra is veszi a kollektív kortárs emlékezetzavarok vagy -kiesések legjelesebb példáit: köztereken meghagyott, restaurált szoborcsoportjait vagy épp hiányzó szobrait. Hogy a helyzeten javítson, közel kétszáz éve írt naplók, levelezések, jegyzőkönyvek, irodalmi alkotások sokaságához fordul segítségért – ez egyben esély arra, hogy az e forrásokban megjelenő Magyarország polgáraként gondoljon magára. Ami ezekből a kutakodásból, olvasmányokból lenyomatként marad, finoman elrendezett rácsodálkozás inkább, semmint szigorúan tudományos munka (hivatkozásokat csak egyetlen tanulmányban használ) – de mi másra lenne szükség egy olyan Magyarországon, ahol a 19. századot legjobb esetben is az érettségi után elfelejtjük, Széchenyi Naplója pedig nem elérhető a standard könyvkereskedésekben.
A szövegek nagy része közvetlenül a rendszerváltás utáni évekből való, s bár e történelmi helyzetet Lányi fontos ihletként említi, az írások nem vonatkoznak különösebben aktualitásokra (kivétel a Görgey-emlékezetpolitika kérdése egy 1991-es szövegben). Inkább hőseik vannak, s az ő körülményeik, motivációik sokfélesége szervez egy-egy szöveget: Széchenyi István, Görgey Artúr, Kemény Zsigmond, Arany János, Jókai Mór és a korszakolási értelemben nézve potyautas Rákóczi Ferenc. Lányi hol analitikusan kíséri a kiválasztott idézeteit, hol lakonikusan értékel, hol költőien szemléletes. Hősei életén keresztül egy „ellentmondásos, elintézetlen múlt látnivalóihoz” kalauzolja az olvasóját, s arról igyekszik meggyőzni, hogy a múlt valósága „sokkal érdekesebb, felkavaróbb, lelkesítőbb és kétségbeejtőbb, mint az a kép, amit a közkeletű, felhasználóbarát változatok sugalmaznak.”
Lányi módszertana valóban zavarba ejtően közeli képet nyújt a közösségi emlékezet számára szoborrá dermedt történelmi személyiségekről. A Széchenyiről szóló két tanulmányban azt mutatja be, hogyan köti össze a magán- és a közéletet, vagyis egy hosszú évekig tartó reménytelen szerelmet és a magyar polgárosodás kezdeményezését annak mozzanata, hogy a személyiség „pályára áll”, megtalálja hivatását: „Seilern Crecenciáról lemondani nem képes. De ha tőle távol kell élnie, legalább úgy fog élni, hogy a távolból is láthassa őt”. Tehát a látványos tettekre van szükség, hogy messzire érjen a híre, s e folyamat alatt Széchenyi gondolatban az ország sorsával is összeköti az életét. Az eredmény már ismerős: „Kaszinó, lóverseny, Akadémia, híd, hitel, malom, színház, gőzhajó, folyamszabályozás, vasút, sétatér és a többi – valaki itt tizennyolc évi eszelős munkával »megcsinálta« azt a Magyarországot, amely odáig nem volt. Nem képletesen nem volt, hanem szó szerint”.
A Széchenyi-esszék legizgalmasabb eleme Széchenyi írásainak, a Naplónak és a döblingi tébolydában készült, befejezetlen politikai gúnyirat-regénynek, a Nagy Magyar Szatírának interpretációja. Lányi ugyanakkor korántsem csak szövegein keresztül közelít Széchenyi karakteréhez, politikaelméletileg is elhelyezi, a posztmodern politikus egy korai variánsát megtalálva benne – ugyanilyen bátran használja fel később Görgey (és Kossuth) 1848/49-es levelezésének, az eseményekről szóló visszaemlékezések anyagát is. Az athéni szín című tanulmányban nemcsak a szabadságharcos hadtestek mozgásáról, utánpótláskérdéseiről értesülünk, de a vezetők lehetséges hátsó gondolatait és diplomáciai döntéseit is láthatjuk. Lányi regénybe illően követi intrikáikat és utóéletük alakulását: hogyan lett a távolból machináló Kossuthból nemzeti hős, és hogyan lett áruló hadvezér a csapatait tudatosan vezető Görgeyből?
A szorosabban irodalmi elemzések közül kiemelkedik a Kemény Zsigmond-tanulmány („El volt tévesztve egész életünk” címmel): ebben Lányi egyszerre rajzolja meg hőse, Kemény portréját és az őt körülvevő társadalom képét; egyszerre láttatja a közéleti szereplőt és a tépelődő, visszahúzódó karaktert, aki még a Pesti Napló szerkesztési feladatait sem tartja sokra; s mindemellett rámutat arra, hogyan függenek össze a Kemény-regények szereplőinek problémái az 1850-es, ’60-as évekbeli nyilvánosság kereteivel: „(m)ost végre cselekedhet, mert a cselekvés számára nem maradt más tér, mint a kontempláció a múlt csalódásai és a jövő kilátásai felett” – indokolja meg az író és karakterei jellemző lelkiállapotát. Ám a kényszerű passzivitásból is épülhet valami: „soha ennyi félbeszakadt pálya, tétlenségre kárhoztatott egyéniség, szétszakított család nem keresett és talált vigasztalást a nyomtatott betűben. Hogy magyarul olvasnak, ez is jórészt az önkényuralomnak köszönhető” – összegzi az irodalom korabeli átértékelődését a szerző.
A tanulmánykötet szövegei tehát érdekesek lehetnek mindazoknak, akik friss szemmel szeretnének rátekinteni a magyarországi reformkor nagy kérdéseire, az akkor alkotó, kezdeményező emberek életére, a kor társadalomképére és geopolitikájára, és persze mindennek irodalmi vonatkozásaira.