„Mindig szabadon választok!”

Váradi Péter: Nem titok, hogy Ön a színészet felől érkezett a műfordítás világába. Mi indította el ezen az úton?

Koszta Gabriella: A színészet és a műfordítás szerintem nem áll távol egymástól, nem kellett hosszú utat megtennem. Középiskolás koromtól szerettem az irodalmat, a nyelveket, sokat olvastam, és elég nehezen tudtam dönteni a színművészeti főiskola és a bölcsészkar között. Végül a színi mellett döntöttem, és nem bántam meg. Akkoriban, a szocializmus szürke és rideg tengerében a művészeti egyetemek és főiskolák a szabadság virágos, zöld szigeteinek tűntek. A színházban mindig nagyon szerettem az olvasópróbákat, amikor szerepek szerint elemeztük a szöveget, megfejtettünk egy-egy jelenetet, ízlelgettük a szavakat, vagy mondjuk egy klasszikus darabnál mérlegeltük, hogy melyik fordítás nyelvezete felel meg jobban a rendezői elképzelésnek. A szöveggel való foglalkozás fontos része a színészetnek is, és amikor fordítunk, tulajdonképpen ugyanúgy interpretálunk, ami több a szó szerinti tolmácsolásnál. De ha az anyanyelvünkön olvasunk, a megértéssel és értelmezéssel akkor is fordítunk. Az anyanyelvünkről a saját belső nyelvünkre. Azt, hogy a műfordítás most már a passzióm, Barna Imrének, az Európa Kiadó akkori igazgatójának köszönhetem. Az Európa Csiki Lászlóval kötött szerződést Gabriela Adameșteanu Az elveszett délelőtt című gyönyörű regényének fordítására, de a fordítás Csiki hirtelen halála miatt nem készült el. Barna Imre megkért, hogy fordítsam le, és majd az ő kiváló szerkesztői a francia fordítás alapján kiigazítják a fordításomat. Akkor már volt két megjelent fordításom, de Adameșteanu regényénél fedeztem fel, hogy valójában a műfordítás is színjátszás a javából, azzal a különbséggel, hogy közben nem néznek! Ez revelációként hatott rám. Nagyon élvezetes kaland volt a különböző korokban élő és igen különböző regiszterekben megszólaló szereplők hangvételére, a szerző egyéni látásmódjára magyarul rátalálni, a bőrükbe bújni. Barna Imre és N. Kiss Zsuzsa biztatása sokat jelentett, és az is, hogy a kritikák nemcsak a regényt, hanem kiemelten a fordítást is dicsérték. Így szinte észrevétlenül és zökkenőmentesen a színészetről a műfordításra váltottam. 

VP: Nem túlzás úgy fogalmazni, hogy az Ön személyében Mircea Cărtărescu magyar hangját tisztelhetjük, hiszen a KÁPRÁZAT. A jobb szárny című regénnyel immár teljessé vált Cărtărescu Káprázat-trilógiájának magyar kiadása, és utóbbi két kötetét Ön fordította. A második és a harmadik kötet megjelenése között azonban elé sok idő eltelt. Mennyiben változott a véleménye Cărtărescuról? Ugyanazt a szerzőt látja maga előtt most, a harmadik kötet megjelenésekor, mint akit annak idején látott, amikor az elsőt megismerte?

Koszta Gabriella: Azért túlzás, mert a Káprázat első kötetét Vakvilág címmel Csiki László fordította, én csak szerkesztettem. A Jelenkor Kiadóban a teljes trilógiát még a kétezres évek elején szerettük volna kiadni, de Csiki a sok más elfoglaltsága miatt folyton halogatta, aztán nem vállalta a második és harmadik kötet fordítását. Arra hivatkozott, hogy Cărtărescu bonyolult mondatait csak úgy tudná magyarul is hitelesen megszólaltatni, ha közben semmi mással nem foglalkozna, amit nem engedhet meg magának. A sors tragikus fintora, hogy én tulajdonképpen Csiki László halálából hasznot húztam, hiszen a Cărtărescu fordításokat is tőle örököltem. Igaz, Cărtărescu első, magyarul Sóvárgás címmel megjelent novelláskötetének a fordítására is én beszéltem rá. Csiki kitűnően tudott románul, mert élt Bukarestben, ráadásul kiváló költő és prózaíró volt, de nehezen állt rá, mert írói stílusa távol állt Cărtărescu mágikus realizmusától. Dacára ennek, kiváló munkát végzett, és az első kötet fordítása idején sokat tanultam tőle, bár akkor még meg sem fordult a fejemben, hogy a következő köteteket én fogom lefordítani. Ha sikerült volna a teljes trilógiát egyszerre megjelentetni magyarul, én feltétlenül meghagytam volna Csiki fordítását, csak a címét változtattam volna meg. A Vakvilág jó cím, de csak az első kötetnél működik, a Káprázat viszont a teljes trilógiához passzol. Legszívesebben meghagytam volna az eredeti Orbitor címet, annyira kedvelem ezt a román szót, mert elsődleges jelentésében ugyan vakítót jelent, de az egyszótagú „orb” gyök által a szemgolyóra, a ki- és befelé nézésre, a pillanatban felvillanó-vakító káprázatra és a sötét mindennapi valóság vakvilágára egyaránt utal. Érvényesül benne – talán a kerek O betű miatt – a föld- és szemgolyónak meg a világmindenségnek a gömbszerűsége. Úgy érzem, a címnek ugyanolyan vertikalitása van, mint az egész regénynek. Nekem Cărtărescu írásművészete határtalan nagy élmény, és ez harminc éve nem változott. A Káprázat (Orbitor) trilógia a kortárs román irodalom egyik legfontosabb prózai alkotása. Nem véletlen, hogy csaknem az összes európai nyelvre lefordították. Cărtărescu íróként konkrét és átvitt értelemben is a mindenséggel méri önmagát. A személyes tapasztalatain és a saját idegrendszerén átszűri a képzeletbeli és való világot, majd sajátosan gazdag irodalmi nyelven újrateremti azt. Metafizikával, metakommunikációval dúsított, varázslatosan költői prózai műveket alkot. Nehéz fordítani, de nagy kihívás és páratlan élmény.
Cărtărescu íráshoz való viszonya az elmúlt harminc évben nem sokat változott, de művei az állandó stiláris jegyek ellenére is nagyon különböznek egymástól. Nemrég fordítottam a 2015-ben kiadott és azóta már világsikert aratott, számos európai nyelven megjelent Szolenoid című 865 oldalas nagyszabású regényét, amely nagyon különbözik a Káprázattól. Véleményem szerint könnyebben olvasható, talán még gazdagabb és még átfogóbb! Az aprólékosan és sok humorral ábrázolt mindennapi valóság, az álomvilág és a képzelet keveredik benne a tudománytörténettel és a filozófiával, közvetlen és mégis költőien lüktető nyelven. Lenyűgöző! Rég elkészültem a fordítással, de egyelőre nincs rá vállalkozó kedvű magyar kiadó, pedig már szlovákul is megjelent.
Cărtărescu évek óta az elsők között szerepel a Nobel-díjasok listáján, és azért sajnálom, hogy nem neki ítélik, mert akkor sokkal többen olvasnák és ismernék meg ezt a kiváló kortárs román írót.
        
VP: Hogy látja, van jövője (vagy jelene) a román irodalomnak Magyarországon? 

Koszta Gabriella: Őszintén szólva fogalmam sincs! Magyarországon igazán nagy érdeklődés nem mutatkozik a román irodalom iránt, amit sajnálatosnak tartok, mert a román irodalom és a román kultúra megismerése sok előítéletet eloszlathatna. Persze vannak szerencsés kivételek és egyértelmű sikerek is. Például Dan Lungu Egy komcsi nyanya vagyok! című regényének színpadi változata több mint százhúsz előadást ért meg a Katona József Színház Sufnijában. A legkedvesebb élményeim közé tartozik, amikor a metróban egy fiatal nő elmélyülve olvasta Ioana Pârvulescu Az élet pénteken kezdődik című remek regényét – persze az én fodításomban. Megismerhette belőle a 19-20. századfordulós Bukarestet… Véleményem szerint a színvonalas irodalom terjedését sem a politika, sem a piac nem serkenti, mivel politikai vagy anyagi hasznot vár el az irodalomtól, holott a művészet, és ezen belül a szépirodalom, egyetlen értelme az emberi lét bizonyos elemeinek az élményszerű és hamisítatlan feltárása. És be kell látnunk, hogy általános értékválság idején ez túl nagy luxusnak számít.   

VP: Cărtărescu nemcsak a román, hanem a kortárs európai irodalomnak is kiemelkedő alakja. Hogy látja, hogyan viszonyulnak ma hozzá román kortársai?

Koszta Gabriella: Cărtărescu Romániában nagy tekintély. Tisztelik, szeretik, olvassák. Nemrég egyszerre voltunk a iași FILIT nevű irodalmi fesztiválon. Egy héten át minden este író-olvasó találkozó volt a Nemzeti Színház hétszáz férőhelyes nagytermében, és minden este telt ház! Amikor Cărtărescu volt a színpadon, a páholyokban és az előcsarnokban is álltak az emberek. A beszélgetés után dedikált, az előcsarnokban raklapokon százával álltak a könyvei, éjfél utánig, és szó szerint ínhüvelygyulladásig, dedikált. Úgy láttam, a közönség közül mindenki vett valamelyik könyvéből. Nyilván vannak irigyei és szigorú kritikusai a nemzetközi tekintélye miatt, de a román irodalmi élet közel sem olyan brutálisan megosztott, mint a magyar, és valójában értékorientált.   

VP: Ha szabadon választhatna, mit fordítana ma legszívesebben a román irodalomból?

Koszta Gabriella: Mindig szabadon választok! Nyugdíjasként megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy csak olyasmit fordítsak, amit fontosnak, jónak, érdekesnek és hasznosnak tartok – és nekem is tetszik! Most éppen Gabriela Adameșteanu legújabb regényét, a Fontana di Trevit fordítom és ajánlom magyar kiadóknak! Azért is kedvemre való munka, mert az előző, Futó viszony címmel magyarul is megjelent regénye folytatása, de önálló műként is élvezetes olvasmány! Közvetlen tere-fere vagy inkább pletykanyelven tárja fel a kommunizmus bukása és a határok megnyitása utáni súlyos társadalmi problémákat és személyes sorsokat; a román értelmiségi nő helykeresését a globalizált világban. Adameșteanut sokan feminista íróként emlegetik, mivel szereplői gyakran a saját útjukat járó, a férfitársadalom nyújtotta lehetőségek között a képességeiket nehezen kamatoztató asszonyok. Én leginkább a kritikus, ugyanakkor igen empatikus látásmódjáért és társadalmi-szociális érzékenységéért kedvelem.