A honfoglalás és az államalapítás közötti évszázadot nem véletlenül nevezi Kenessei András Árpádtól Istvánig című könyvének alcímében a homály évszázadának. Szinte a láthatatlanságig homályos legtöbbünk számára ez a korszak, nincs több kapcsolatunk vele néhány mitológiai történetből megmaradt foszlánynál, hagyományőrző felvonulásokból vagy rajzos ruharekonstrukciókból összeálló elmosódott képnél. Az sem teszi túlságosan megközelíthető területté az ős- vagy eredettörténetet, hogy elemeit különféle tudományos-fantasztikus vagy nacionalista szólamok sajátítják ki – arról nem is beszélve, hogy az ezer évvel ezelőtt letűnt korszak társadalmáról igencsak válogatott módszerekkel lehet mai tudományos sztenderdeknek megfelelően állítani valamit.

Ezért kifejezetten egyedi Kenessei András vállalkozása, aki a 2021-es Sumertől a magyarig című interjúkötetének struktúráját folytatva, különböző tudományterületek kiemelkedő kutatóit szólítja meg, s így „világít be” a magyarság múltjának máskülönben láthatatlan területeibe.

A kötet tizenhét interjúalanya közt találunk történészeket, nyelvészeket, régészeket, archeogenetikust, orientalistát, néprajzkutatót, akiknek Kenessei felkészült újságíró-művészettörténészként jól irányzott kérdéseket tesz fel, néha elhivatottan akadékoskodva, néha a laikusok kíváncsiságával. Az érintett kérdéskörök szerteágazóak, s nem válaszadónként, hanem tematikusan rendezettek: maximum tízoldalas fejezetet kap például a vérszerződés megtörténtének kérdése, a népek önelnevezésének és környezetük általi megnevezésének témája, a sámánizmus nem hierarchikus, átjárható hitvilágokat kialakító társadalomszervező ereje a sztyeppei népek közt, a 9-10. századi források közül kiemelkedő jelentőségű kódex Bíborbanszületett Konstantin udvarából, a „kalandozó” hadjáratokban részt vevők motivációi, vagy épp a honfoglaló magyarok és a székelyek genetikatörténete.

A válaszokban sajátosan gyakran megjelenik a bizonytalanság, sőt az is előfordul, hogy nemcsak a „tudomány mai állása” korlátozza a megismerést, hanem hogy bizonyos kérdésekhez már nem is várható közelebblépés – például hogy mikortól nevezi magát magyarnak a Kárpát-medencébe a 9. század végén megérkezett – nem „egynyelvű és egyszokású” – népcsoport. Ezzel együtt nemcsak módszertani nehézségekbe avatja be a kötet az olvasót, nemcsak következtetéseket vonhatunk le a fejezetek „tarka paplanjából” a korabeli életvitelre és közösségszerveződésekre vonatkozóan, hanem ráhangolódhatunk egy-egy „pislákoló valószínűségnél” biztosabban állítható információ megszerzésének ritka régészi örömére is.

Olyan váratlan, tényszerű ismeretekről van szó, mint az alföldi erdőirtások történeti elhelyezése az avar-kortól az Árpád-korig a palinológia (pollenanalízis) segítségével (Magyari Enikő Katalin: „Pollenek tanúsága”); vagy annak régészeti-genetikai bizonyításáról, hogy milyen gyorsasággal keveredtek az újabb hazá(ka)t foglalók az helyben talált népességgel (Török Tibor: „Ősmagyar genetikai hasonlóságok és különbségek”); milyen készségek voltak szükségesek egy közösség megszervezéséhez (Révész László: „Régészeti és genetikai tarkapaplan”); vagy mi tette lehetővé a sztyeppei népek gyakori felkerekedését, nagy mobilitását (B. Szabó János – Sudár Balázs: „Honfoglaló hétköznapok”). A könyvből az is kiderül, hogy a magyar szó etimológiailag értelmezhető összetett szóként is: a „magy” egy indoeurópai, az „er” egy uráli nyelven jelenti, hogy ember (a „manysi”, illetve az „er” népre utalva), így a következőképpen is fordíthatnánk: én, aki ember vagyok (Róna-Tas András: „Kik vagyunk és mi a nevünk?”). Szellemes az a példa is, mikor egy vajdaságból gyűjtött mondókában az alliteráció elmaradásából következtethetünk egy eredeti szóalakra: „szombaton szomorkonnak / vasárnap imádkoznak”, szól a forrás, s a nyelvész örül, mert a „nulla” vagy az alliteráció hiánya ezúttal érték: megerősítést nyert a Halotti beszédből is ismert „vimádkoztak” szóalak léte.

Az írásbeliség kérdésköréről is egész mozaik alakul ki a könyvben. Nemcsak forráshiányos területként emlegetik az írott anyagokat, de mágikusságáról, a gazdaság számontartásánál a praktikus használat esetlegességéről is gyakran beszélnek a válaszadók. A Hoffmann Istvánnal készült „Írott és beszélt nyelv a honfoglalás korában” című interjúból kiderül, hogy az írásbeliség s annak konzerváló jellege miatt a nyelv még gyorsabban változhatott, például a szóvégeken korábban törvényszerűen jelenlévő magánhangzók alig egy évszázad alatt eltűntek. Külön érdekes, ahogy az írás kulturális helyettesítőiről beszélnek: a hőstörténetek elmesélésére szolgáló énekmondókról, vagy a szintén a múlttal és tulajdonjoggal kapcsolatos, szájhagyományon alapuló közösségi-nemzetségi emlékezet fontosságáról. B. Szabó János történelmi időkön átívelő analógiát hoz erre a „Kalandozás a kalandozások körül – 1” című interjúban: „Amikor az egykori Szovjetunió területén megjelent a szabad írásbeliség, és egyebek közt Baskíriában is, mit gondol, mit nyomtatnak ki először? Megmondom. A baskírok először a családfájukat nyomtatták ki. Az egyes nemzetségek a saját családfájukat. Az őseiket, akikre emlékeztek a szájhagyományaikban.”

Kenessei informatív beszélgetései tehát számos fronton közelebb visznek egy réges-régi, alig ismerős, mégis meglepően összefüggő világ mindennapjaihoz. A kötet hű Rudolf Carnap mottójához: „Azok a tudományos kijelentések, amelyeknek a dokumentumokkal való bizonyítása lehetetlen, megerősíthetők azzal, hogy a tárgyban több, más-más nézőpontból való megfigyelést és levezetést állítunk egymás mellé.”