A méltán világhírű történelemprofesszor (az MTA tiszteletbeli tagja) önéletrajzában a szélsőségek korát mutatja meg, de most az egyén szemszögéből, ironikus bölcseséggel és kellő távolságtartással. Kalandos és termékeny életének történetét útleírásként is olvashatjuk – kitűnő pillanatfelvételekkel ifjúsága Bécséről és Berlinjéről, a harmincas évek még özönvíz előtti angol társadalmáról, olaszországi, spanyolországi, dél-amerikai és más, élvezettel leírt látogatásairól.

Kína ​kétségkívül a jelen és a közeli jövő egyik legnagyobb hatalma, amely aktív szerepet játszik a világ sorsának alakulásában. Az elmúlt évszázadban az ország hosszú történelmének egyik legviharosabb korszakát élte.

Mindenütt ​ölnek és gyilkolnak, bombáznak és lőnek, országokat rohannak le és szállnak meg. Az Európa Unió területét leszámítva reggeltől estig háborúskodásokról, rajtaütésekről, állami vagy magánterrorizmusról hallunk a tv-ben, rádión és interneten. Az emberek számára a torzsalkodás, a feszültségek, a háborúskodás és a viszályok tömkelege sok szenvedést okoz. Miért van ez, és hogyan lehetséges?

A társadalmak, a vallási és szellemi mozgalmak, a történelmi és hitéleti emlékezéskultúra vagy csupán a helyzetek teremtették és teremtik a hősöket, a mártírokat, a szenteket és az áldozatokat?

A ​20. század első nagyobb népirtása 1915-ben kezdődött, amikor az oszmán-törökök örmények százezreit deportálták és gyilkolták meg. Az első világháború után kiderült, az áldozatok száma megközelítette a másfélmillió főt. „A sivatagban élhetnek, de másutt sehol” – jegyezte meg Talat pasa – az örmény népirtás első számú kitervelője az örményekkel kapcsolatos elképzelését. Ez a mondat foglalja össze talán leginkább a korabeli oszmán politikai elit cinikus és embertelen gondolatmenetét, melyet később európai körülmények között egy másik politikai ideológia is végrehajt, s amely holokauszt néven mindannyiunk történelmévé válik.