A keresztyén egyház különböző korszakaiban a homiletika és a retorika kapcsolatát hol a legszorosabb barátság, hol pedig a legádázabb ellenségeskedés jellemezte. Miért ez a szüntelen végletek között való mozgás? Literáty Zoltán könyve erre keresi a választ.
A retorikus és a retorika ugyanazon tőről fakadó szavak, mégis mást-mást jelentenek. A prédikációk természetüknél fogva „retorikus” beszédek, minthogy alapvető jellemzőjük az intencionalitás. A retorikusság mint a beszédek belső kohézív ereje nem forma, stílus vagy előadás kérdése, hanem olyan gyakorlati képesség, amely optimális módon alkotja meg a hatásos beszédet. 
A klasszikus terminusokban két szó szerepel a meggyőzésre nézve: persuadere és convincere. Az előbbi érzelmi rábírással operál, az utóbbi logikai érvekkel. Ennek a két megközelítésnek kellene optimálisan kiegészítenie egymást, ám ennek ellenére köztük az egyensúly rendszerint eltolódik egyik vagy másik rovására. Éppen emiatt lappang vagy éppen lángol ez a feszültség évezredes távlatok óta ott a homiletika és a retorika között, illetve minden más színtéren is, ahol az élő szó hatalma érvényesülhet. Jelen kötet a retorika–homiletika viszonyának megértése céljából vizsgálja a tárgyalt korszakok retorika–filozófia–hermeneutika viszonyrendszerét is. Literáty Zoltán monográfiája különböző történelmi korszakok szeletét bemutatva tűzi célul, hogy az elemzésekben felsejlő történelmi tapasztalat a jelenben hasznos tudássá és gyakorlati bölcsességgé váljon.