Mindig érdekes, hogy mit gondolnak rólunk a külföldiek. Mondjuk, egy orosz nő, aki régóta itt él nálunk: érzi-e, amit mi érzünk? Szereti-e, amit eszünk? Mit gondol, mondjuk, a mi húsvéti ünnepünkről, amikor olcsó kölnit locsolunk a szebbik nem képviselőire? Vagy – ez már rázósabb téma – a mi 56-os forradalmunkról?... 

Laszlóczki Valentina könyve erről is szól, de még mennyi mindenről! Odavarázsol minket a kis dél-uráli faluba, ahol felnőtt, és megelevenednek előttünk a „szovjet” emberek: az a letűnt világ, amelyben volt jó is, rossz is, de Valentina szeret inkább a jóra emlékezni. És ott vagyunk vele a diplomáciai fogadásokon a magyar nagykövet férjével; hol vicces, hol szomorú történeteket mesél el – kedves iróniával, de senkit sem megbántva. És mesél a Down-szindrómás fiáról is, akit annyi szeretettel nevelt fel. Mert ő ilyen: csupa szeretet, kedvesség – aki ugyanakkor nagyon szép mondatokat tud írni. Oroszul is, magyarul is.    

„A magyarok meglehetősen konzervatív nép. Főleg vidéken (a vidék itt minden, ami nem Budapest). A konyhára ez különösen igaz. Ha kínálsz nekik egy új ételt, aminek más az íze, mint a hagyományos magyar ételeknek, udvariasan közlik veled: »Érdekes íze van.«”

Laszlóczki Valentina egy kis oroszországi faluban született, a Déli-Urálban, az orenburgi sztyeppéken. A Lomonoszov Egyetem elvégzése óta Magyarországon él; pontosabban diplomata férjével hol itt, hol ott: hol Budapesten, hol a Moszkva közelében lévő dácsáján, hol éppen ott, ahová férjét a kötelessége szólítja. De nemcsak diplomatafeleség, hanem tanár és… író! Ezt már első könyvével is bizonyította: a Down-szindrómás fia felneveléséről szóló regény, Az én kis Buddhám szép sikert aratott Oroszországban, de először magyarul jelent meg 2007-ben. Nem fordításban, hanem Laszlóczki Valentina szövegével, aki úgy ír magyarul is, hogy csak ámulunk: mégiscsak meg lehet tanulni a mi különleges nyelvünket?