Az ökológiai fenntarthatóság szempontjainak megfelelő kezdeményezések a társadalmi-gazdasági fenntarthatóság feltételeinek híján nem gyakorolnak környezetükre vonzerőt, a résztvevőktől aránytalanul nagy áldozatot követelnek, fennmaradásuk is kétséges. A falvak újjáélesztéséhez, a környezetbarát fejlesztésekhez szükséges feltételek nem adottak, de nem is elérhetetlenek, a kibontakozás egyik legfőbb akadálya az együttműködés hiánya.

Jól tudjuk, hogy a magyar társadalom csak akkor lesz képes sikeres válaszokat adni a 21. század globális kihívásaira, ha széles körben is polgárjogot nyer a fenntarthatóság szemlélete, az élhető természeti és társadalmi környezet megóvásának közös felelőssége. A fenntarthatóságot célként kitűző komplex nevelési munkában kiemelt szerepet játszik az iskola, amelynek – többek között – közvetítenie kell ezt a közös felelősséget a felnövekvő nemzedékek számára.

Hogyan vált az idők folyamán az ember bioszféra-átalakító tevékenysége olyan hatalmas mértékűvé, mint amilyen napjainkban? Miként érhetnénk el azokat a viselkedési változásokat, amelyek nyomán környezeti problémáink enyhülnének? Hogyan mérsékelhetnénk a környezeti problémák közvetlen kiváltó okait?

Takács-Sánta András (1974) ökológus, az ELTE docense - a Társadalomtudományi Karon a humánökológia mesterszak igazgatója, a Természettudományi Karon a Környezettudományi Centrum munkatársa. A helyi ökoközösségeket segítő Kisközösségi Program szakmai vezetője. Korábbi könyve Bioszféra-átalakításunk nagy ugrásai címmel jelent meg a L'Harmattan Kiadónál.

Hogyan születnek a kormányzati döntések? Miért teszi a kormányzat éppen azt, amit? A kötet a közpolitika ezen alapkérdéseiből indul ki, konkretizálva azokat a nemzetközi környezetpolitika területére. Elemzésünk azt igyekszik feltárni, hogy milyen motívumok, tényezők hatására döntött úgy a magyar kormányzat, hogy részt vesz és éppen olyan módon vesz részt, ahogy tette a globális környezetvédelmi együttműködésben, egészen pontosan az éghajlat-változási és a biodiverzitási rezsim munkájában.

A tudományos és technikai haladás történelmileg szükségszerű diadalába vetett hit a huszadik század végére súlyos kétségeknek adta át a helyét. A természet legyőzése, a legyőzött természet kifosztása és elpusztítása szemlátomást nem járt az ember felszabadításával. Többé nem a fejlődés áldásaiba vetett bizalom igazolja tetteinket, hanem a beletörődés a dolgok menetének kikerülhetetlenségébe és megváltoztathatatlanságába. A kötet szerzője esszéjében a globalizáció és a napjainkban javában zajló ökológiai katasztrófa kérdéskörét járja körül.

1974 táján különös csapás híre rázta meg a világot. Egész erdők pusztultak el állva. A végtelenségig repedezett földön agonizáló állatok és tetemek hevertek szerteszét, legyőzve. Pierre Rabhi Burkina Fasóban, a Száhel-övezet déli részén vágott bele a sivatag visszahódításába. Évtizedes munkájáról szól ez az egyszerre kalandos és lírai életregény.

Kezdő halódóknak

Döntő érvünk a frissen kaszált fű illata, meg a hársfáké. A madarak éneke. Nem történhet meg, hogy ezek nélkül kelljen élni. Nem szabad megtörténnie. Azonban ott tartunk, hogy ezt már sokan nem értik, még többen félreértik. Pedig én nem a természet védelméről beszélek, hanem olyasmiről, aminek a hiánya a saját életemet tenné tönkre.