A város egykor drámai színház, közösen írott szöveg volt, mára biztos pontok nélküli áramlás, infokommunikációs hálózatok csomópontja. Az indusztrializáció utáni városból végletekig ellenőrzött metropolisz lett. Egyik oldalán egy új globális gazdaság szimbolikus és térbeli előrenyomulásával, a másikon lakóhelyi szegregációval, a ,,láthatatlan" kultúra és a reménytelenség rétegeinek egymásra rakódásával. Ahogyan a kibernetikai urbanizáció fokozatosan térkép- és emlékezet nélküli hellyé változtatja a várost, úgy esik szét a személyiség. A város falaival együtt énünk határai is leomlanak, hogy bizonytalan brand-identitások kiárusítható elemeivé váljunk.

A baloldal a rendszerváltás óta volt már minden, és annak ellenkezője is. Ebből más nem is kö-vetkezhetett, mint hogy padlóra kerüljön. Ez 2010-ben megtörtént. Onnan már csak felfelé vihet az út – gondolhatták akkor sokan. Felállás volt, de csak egy újabb padlózáshoz volt elég. 

Hogyan ​köthetők össze a hadműveletekről döntő, politikai és katonai vezetők azokkal a háborús bűncselekményekkel, melyeket ténylegesen, fizikai értelemben az irányításuk alatt cselekvő fegyveresek követtek el? E kihívást jelentő kérdésre nyújtanak megoldást a felelősségi koncepciók, melyek közül a nemzetközi büntetőjogban máig legmeghatározóbbakat tárják az olvasó elé a kötet feszes, az ICTY joggyakorlatára fókuszáló elemzései: a bűnszervezeti és elöljárói felelősséget, valamint a bűnsegédletet és a felbujtást.

A ​tanulmány az ízlés politikáját – a politikai esztétikának nevezett beszédmódot – vizsgálja a Dicsőséges Forradalom utáni brit társadalomban, és arra keres választ, hogyan kapcsolódott össze az ízlés és a politika az ancien régime-ben. Az elemzés a kor egyik legjelesebb brit gondolkodója, Edmund Burke esztétikai és politikai nézeteinek összefüggéseit feltárva közelíti meg a kérdést.