1925-ben megjelent könyve nem csupán a szociológia egyik alapműve, hanem a történelem-, a kultúra- és az irodalomtudományokban is alkalmazott emlékezetkutatás origója. Elmélete szerint nem csupán az egyes emberek, hanem a társadalmi csoportok és társadalmak is rendelkeznek emlékezettel, amely identitásukat és stabilitásukat alapozza meg.

A közösségi média önimádó embere a közösségimédia-felületek elemzésén keresztül napjaink terjedőben lévő emberképének meghatározó vonásait rajzolja meg. A közösségi média által az önmegmutatás és az önmagunkról szóló beszéd egyre inkább individuális vonatkoztatási rendszerben zajlik, ami a közösségben való gondolkodás hanyatlásához vezethet.

Magyarország és a nemzeti azonosság 1989 után

A társadalmi emlékezet: térkép. Megmutatja, hol a helyünk a világban. A magyar nemzeti emlékezet térképeit e könyvben egyszerre rajzolja az állam, valamint olyan egyének, akiknek a hovatartozása kényszerűen megkérdőjeleződött a 20. század folyamán.

A mexikói neozapatizmus politikai tanulságai

Carlos Antonio Aguirre Rojas (1955), a mexikóvárosi Universidad Nacional Autonóma de México társadalomkutató intézetének történészprofesszora, a Contrahistorias című baloldali, rendszerkritikai folyóirat főszerkesztője e kérdések megválaszolásához kínál kétségtelenül szokatlan – elkötelezett és beleérző, a marxi, braudeli, sartre-i, foucault-i társadalomtudományi fogalmi apparátust a neozapatista őslakos világszemlélettel egyesítő – válaszokat.

A halál témáját érintő kulturális és szociálantropológiai irodalomban gyakori téma a modern nyugati ember és a más kultúrákban élők halálképének, halálhoz való viszonyának különbsége. E különbségek azonban az úgynevezett nyugati társadalmakon belül is érzékelhetők. Nem egy antropológus számolt be arról, hogy az általa megismert európai falusi közösségekben az emberek mennyire másként, mennyivel „természetesebben” viszonyultak a halál kérdéséhez és a halottakhoz, mint ami számára saját társadalmi közegében megszokott volt. Ezekben a közösségekben a halál nem tabutéma, nem a haldokló és családjának magánügye, a haldoklás s a halál körüli gyakorlati teendők ellátása pedig nem vagy nem teljesen került át abba a professzionális szolgáltatói szektorba, amely ma már a legtöbb helyen körülveszi.

A Bevezetés két szociálantropológiai elméletbe rendhagyó mű. Bár egyetemi tankönyvnek íródott, valójában jóval több, mint amit a „bevezetés" cím sugall. Benne a 20. századi szociálantropológia egyik legnagyobb mestere, a rokonságkutatás két legfontosabb irányzatának, a Rivers tői Radcliffe-Brownig húzódó angolszász strukturalista-funkcionalista, valamint az ezt követő, Lévi-Strauss nevével fémjelzett (francia) strukturalista iskolának a műhelyébe vezeti be olvasóit - széles és személyes látképet adva ezen keresztül az antropológiai kutatások alfájának és ómegájának számító rokonságkutatások fő kérdéseiről, módszertanáról, eddigi eredményeiről és napjainkban zajló, heves szakmai vitáiról.

Tudománytörténeti megközelítés 

A tudománytörténet ma már nem csupán járulékos mellékterméke az egyes szaktudományoknak, noha általában még nem olyan bevett önálló kutatási irányzat, mint egy-egy diszciplína saját speciális szakágainak a művelése. A magyar néprajzban mindig is volt érdeklődés az előzmények iránt, így bőséggel születtek a tudományszak gyökereit, alakulását, eszmetörténeti összefüggéseit vizsgáló tanulmányok, összefoglalások.

A könyv diákoknak, társadalomtudósoknak és nem szakmabeli érdeklődő olvasóknak egyaránt ajánlható, belőle első kézből kapható teljes áttekintés napjaink társadalomtudományának egyik meghatározó paradigmájáról.