Amikor a „gyűjtők" a frissen meszelt fehér házhoz értek - ne feledjük, éppen húsvét volt, - kísérőjük bekiabált a házba: Totó, gyere ki, édesapádat keresik. A ház hosszanti, udvarra néző oldalán két ajtó volt. A jobboldali kitárult, kinézett egy fiatalember, Totó, és kijött egy idősebb férfi, akinek korát nem tudták megállapítani a jövevények. Dús fehér haja volt, mosolygott a szeme, s frissen borotvált volt az arca. Kezében egy szipkát tartott, abban egy lábatlan cigaretta füstölgött.
Ahogy ez lenni szokott, a „mesemondó" kezdetben szabadkozott, ő már alig-alig mesél, senki sem kíváncsi már a meséire, inkább mindenki a tévét bámulja, pedig valamikor még megbecsülték a meséket is, meg a mesemondókat is, volt olyan, hogy több estén keresztül is mesélt, s annyian vették körül, hogy nem fértek be a szobába, pedig csak felnőttek hallgathatták. Karácsonykor pedig még a szigetvári rokonok is eljöttek, az éjféli misét is ki akarták hagyni, csak hogy menjen a mese, szóval már öreg is, felejti is a meséket. A „gyűjtők" azonban ezt a próbát is sikeresen teljesítették, addig-addig könyörögtek és bizonygatták, hogy a meséket csak úgy nem lehet elfelejteni, meg mekkora híre van Pista bácsi tudományának, s különben is a folklorisztika térképén fehér folt dél-Somogy is, meg a cigány mesék is, hogy a „mesemondó" kötélnek állt.