A korombéli ember sok mindent átélt már ebben az országban. Éppen elkerülte a szörnyű ötvenes éveket, az amnesztia után eszmélt és mire felnőtt lett, recsegni ropogni kezdett a szocializmus remek épülete. Aztán beköszöntött a vad kapitalizmus, eredetinek egyáltalán nem nevezhető tőkefelhalmozás, a köztulajdon kiárusításának kora. A következő fordulóban az intézményesített tolvajlás, mostanában pedig az új állami monopolkapitalizmus, nepotizmus és autoriter rezsim kiépítése a cél. A természettel való kapcsolat rendezése ezen időszak alatt soha, sehol nem szerepelt a sürgős teendők listáján. Mégis voltak és vannak, akik megpróbálják. Eme úttörők egy maroknyi csoportjáról szól ez a könyv.

Milyen harcok folynak a brüsszeli folyosókon a multinacionális cégek lobbistáival? Hogyan próbálta aláaknázni az EU egészségügyi irányelvét a dohánycégek konspirációja? A mezőgazdaság kemizálásában és a természet végsőkig való kizsarolásában érdekelt vállalatok hogyan férkőznek a legfelsőbb döntéshozatali szintek közelébe? A szerző leleplezi le a mindannyiunk életét kockára tévő hatalmi mechanizmusokat.

Kezdő halódóknak

Döntő érvünk a frissen kaszált fű illata, meg a hársfáké. A madarak éneke. Nem történhet meg, hogy ezek nélkül kelljen élni. Nem szabad megtörténnie. Azonban ott tartunk, hogy ezt már sokan nem értik, még többen félreértik. Pedig én nem a természet védelméről beszélek, hanem olyasmiről, aminek a hiánya a saját életemet tenné tönkre.

Utak az ökofilozófiához

Az ember soha sem az, ami, hanem az és még valami, amit megtesz annak tudatában, hogy cselekedhetne másképpen is. És úgy marad hű önmagához, hogy „átáll” a Mások oldalára, akiknek ügyéért felelősséget vállal. Tudja, hogy az olyasmit követel tőle – szeretetet, megértést –, amihez nincs joga: önként részesíthetjük csak ezekben egymást. Ezért emberközpontú etika úgy lehetséges, ha középpontjában nem az Én áll, hanem a Te.
Egymásért szenvedni jobb, ezerszer jobb, mint egymástól szenvedni. A nélkülözhetetlen ökoetika szerintem ennyi és nem több.