A tudományos és technikai haladás történelmileg szükségszerű diadalába vetett hit a huszadik század végére súlyos kétségeknek adta át a helyét. A természet legyőzése, a legyőzött természet kifosztása és elpusztítása szemlátomást nem járt az ember felszabadításával. Többé nem a fejlődés áldásaiba vetett bizalom igazolja tetteinket, hanem a beletörődés a dolgok menetének kikerülhetetlenségébe és megváltoztathatatlanságába. A kötet szerzője esszéjében a globalizáció és a napjainkban javában zajló ökológiai katasztrófa kérdéskörét járja körül.

Az éghajlatváltozással foglalkozó tudományos eredmények, politikai, illetve civil programok és viták elemzésével, a Magyarországon és az Egyesült Királyságban készített kormányzati és helyi szintű klímastratégiák megvalósítását segítő illetve akadályozó feltételek vizsgálatával kerestem a választ a kérdésre. Arra a következtetésre jutottam, hogy a modern társadalmakban olyan feloldhatatlan ellentmondások – klímaparadoxonok – alakultak ki, amelyek megakadályozzák az éghajlatváltozás kockázatainak csökkentését. A könyv végén bemutatom azokat a lehetőségeket, amelyek esélyt kínálnak a klímaparadoxonok feloldására és arra, hogy a vizsgált két országban – és más az országokban is – a társadalom és a természet között helyreálljon az egykori harmonikus viszony.

Hogyan vált az idők folyamán az ember bioszféra-átalakító tevékenysége olyan hatalmas mértékűvé, mint amilyen napjainkban? Miként érhetnénk el azokat a viselkedési változásokat, amelyek nyomán környezeti problémáink enyhülnének? Hogyan mérsékelhetnénk a környezeti problémák közvetlen kiváltó okait?

avagy a klímaváltozás árnyékában

Andreas ​Malm műve nem csupán egy újabb a hasonló témájú könyvek sorában. Ha Ön eddig még nem győződött meg az éghajlatváltozás veszélyének valósságáról, most döbbenetes felismerés várja. Ha a tudatos környezetvédők közé tartozik, ez
esetben is gondolatébresztő és lélegzetelállító irodalmi élményben lesz része.

Utak az ökofilozófiához

Az ember soha sem az, ami, hanem az és még valami, amit megtesz annak tudatában, hogy cselekedhetne másképpen is. És úgy marad hű önmagához, hogy „átáll” a Mások oldalára, akiknek ügyéért felelősséget vállal. Tudja, hogy az olyasmit követel tőle – szeretetet, megértést –, amihez nincs joga: önként részesíthetjük csak ezekben egymást. Ezért emberközpontú etika úgy lehetséges, ha középpontjában nem az Én áll, hanem a Te.
Egymásért szenvedni jobb, ezerszer jobb, mint egymástól szenvedni. A nélkülözhetetlen ökoetika szerintem ennyi és nem több.

A klímaválság ideológiától, vallástól és nemzetiségtől függetlenül mindannyiunkat érint. A hatékony válaszok keresése napjainkban egyre intenzívebben zajlik. De vajon ezek a válaszok nincsenek-e meg már régóta, csak elfeledtük őket?

A támogatásokat egyértelműen kedvezőnek, míg az adókat egyértelműen kedvezőtlennek tekintik az állampolgárok. A környezetileg hasznos tevékenységek (mint például a megújuló energiák termelése, hulladékhasznosítás) támogatása kifejezetten kívánatosnak tűnik, hiszen ha támogatunk valamit, abból több lesz a gazdaságban, mint volna a támogatás nélkül. Környezetgazdászok azonban gyakorta kimutatják, hogy még a környezetvédelminek látszó támogatások is inkább szolgálják a környezet pusztítását, m int a védelmét.

"Könnyű léptekkel járj tavasszal, Földanya áldott állapotban van" - mondják az indiánok. Azt értik alatta, hogy a Föld, a görög mitológiában a széleskeblű ősanya, Gaia ( Gea ) az, amely a földi életet hordozza és az ember csak egy lény a sok közül, mely testét tapodja. Ám emberlétünk nem csak áldás, átok is: azok a módszerek, technikák, átalakítások, amelyeket tiszteletlenül végrehajtunk az ősanya testén, hogy civilizációnkat felépítsük és bonyolult társadalmainkban még bonyolultabb emberi- gazdasági kapcsolatok hálóit fonjuk, alapvető érdekellentétben állnak a természeti folyamatokkal és a rendszerrel, amelyből kinőttünk.