1925-ben megjelent könyve nem csupán a szociológia egyik alapműve, hanem a történelem-, a kultúra- és az irodalomtudományokban is alkalmazott emlékezetkutatás origója. Elmélete szerint nem csupán az egyes emberek, hanem a társadalmi csoportok és társadalmak is rendelkeznek emlékezettel, amely identitásukat és stabilitásukat alapozza meg.

Ebben a magvas és széles panorámát nyújtó munkában a világ egyik legkiemelkedőbb társadalomtudósa, a Cambridge-i Egyetem szociológia tanszékének vezetője a marxizmus 20. századi útját, illetve a 21.századi radikális elméletalkotásban nyomon követhető örökségét elemzi.

A mexikói neozapatizmus politikai tanulságai

Carlos Antonio Aguirre Rojas (1955), a mexikóvárosi Universidad Nacional Autonóma de México társadalomkutató intézetének történészprofesszora, a Contrahistorias című baloldali, rendszerkritikai folyóirat főszerkesztője e kérdések megválaszolásához kínál kétségtelenül szokatlan – elkötelezett és beleérző, a marxi, braudeli, sartre-i, foucault-i társadalomtudományi fogalmi apparátust a neozapatista őslakos világszemlélettel egyesítő – válaszokat.

A magyar társadalolmtudományi könyvkiadás nagy adósságai közé tartozik a 20. század elejének klasszikus vallásantropológiai értekezése, Arnold van Gennep Átmeneti rítusok című műve. Noha közel száz évvel ezelőtti (1909) megjelenése óta a rítuskutatás egyik alapművévé (és nyomában az "átmeneti rítus" fogalma mára általánosan bevett terminus technicusszá) vált, a magyar olvasóközönség számára mindeddig nem volt hozzáférhető magyar nyelven.

Benedict Anderson jelen munkája az első megjelenése óta eltelt csaknem negyedszázad alatt kétségkívül klasszikus művé vált. Nemcsak bekerült a nacionalizmuskutatás kánonjába, de annak napjainkban egyik meghatározó tagja, egyik legtöbbet interpretált és hivatkozott szövege is lett. Ez nemcsak arra a több mint tucatnyi nyelvi kontextusra igaz, ahol a mű fordításban is létezik, hanem az olyanokra is, mint például a magyar, ahol – néhány részlettől eltekintve – eddig nem jelent meg ez az alapmű.

„…a közönségesség azzal végződik, hogy – mint ahogy a Dalai Láma ürülékét tisztelik – a söpredék első jöttmentjét imádják, vagy saját magukat látják benne imádattal; olyan viszonyulás ez, amely a demokráciában megfelel annak, mintha a monarchiában a császári koronát aukcióra bocsátanák.” Ezeket a sorokat Kierkegaardtól A jelenkor kritikája című műben olvashatjuk.

A ​könyv a nagynevű francia szociológus és politikai filozófus egyik legismertebb munkája. Aron ebben foglalta össze a lehető legközérthetőbben demokráciaelméletét, valamint a modern totalitarizmus mibenlétére vonatkozó felfogását.

A kötet újdonságát az adja, hogy a magyarországi kollektivizálás (1949–1961) történeti elemzése során az ismétlődő erőszakos hatalmi beavatkozások és az általuk kiváltott társadalmi válaszreakciók kölcsönhatásaira koncentrál. Mindhárom kolhozosítási kampányt áttekinti, így érthető meg, hogy miért és miként változtak az állami erőszak-alkalmazás eszközei, s erre reagálva hogyan formálódtak a paraszti társadalom különböző rétegeinek túlélési és alkalmazkodási mechanizmusai.