A Kortárs Közép-európai Regény Kutatócsoport azt a földrajzi-kulturális régiót vizsgálja, amelyről harminc évvel ezelőtt még azt gondolták, hogy „történetileg az antik Rómához és a katoli­kus egyházhoz kötődött”, és „bár 1945 után a Kelet zsákmánya lett, de kulturálisan nyugaton maradt”. De mi történik ma azzal a „tágabb hazánkkal” (Kemény István), amelyről sokat beszélünk, és amelyet „sokan láttak, de senki nem tudta megmondani, hogy néz ki” (Danilo Kiš)? Ez a vidék ugyanannyira kulturális, mint földrajzi fogalom, és napjainkban is nyelvek, nézőpontok soka­sága határozza meg: megszokott a kulturális sokszínűség, termé­szetesek a felfüggesztett szabályok, állandósul az átmenetiség. A bábeli forgatag az ismerős gesztusok, az irónia és az önirónia menedéke miatt olykor otthonos, a ki nem beszélt traumák, az eltagadott identitások miatt olykor ellenséges. Az Ausztriától a Duna-deltáig tartó vidék Európa része, annak „jobbik fele” és paródiája egyszerre. A kutatócsoport tanulmányai ennek a ne­hezen definiálható régiónak a bonyolultságát igyekeznek meg­fogalmazni.