A millenniumi évek jellegzetes hősének, zeneszerzőjének, zene­politikusának, Mihalovich Ödönnek a műhelyébe ad betekintést a könyv. Pedig minden volt inkább, mint hős, a horvát főnemesi származású, Erkel és Bartók nemzedéke közötti átmeneti kor embere. Liszt és Wagner bizalmasai körében jellemes barát, ki­tűnő muzsikus, akit széleskörű irodalmi és esztétikai műveltség, a hatalom belső köreiben való okos diplomáciai eligazodás ké­pessége jellemzett. A kiegyezés után induló pályáján megkapja a színvonalas zeneszerzői bemutatkozás lehetőségeit is, de ope­ráit, szimfonikus költeményeit csak az ínyenc beavatottak értik, és messze áll attól, akit a boldog békeidők sztárként ünnepeltek volna. Pedig saját kora Magyarországán Mihalovichot tekintik az Erkel-Mosonyi nemzedékét követő hazai zeneszerzés egyik legtehetségesebb képviselőjének. Liszt halála, Erkel nyugalomba vonulása után 1887-től mindemellett 32 éven át ő lesz a Zeneakadémia igazgatója, aki a meghívott tanárok, a zenei tehet­séggondozás általa képviselt modelljének köszönhetően hazá­jában európai rangú zenei életet teremt. Mindezek az érdemei azonban nem szorítják-e méltatlanul háttérbe a zeneművészt, a Liszt esztétikai elveit Bartók nemzedékének magas szinten átadó mestert?

A Mihalovich-életmű fő műfaját, négy operáját és zeneaka­démiai működését bemutató fejezeteket gazdag jegyzetappará­tussal kísért felújított műjegyzék, szép képanyag kíséri.