„Ezek a rituális szenvtelenséggel és igen szűkszavúan (le)beszélő, (le)építkező versek ideig–óráig akár hidegen is hagyhatják olvasójukat. Kályha sehol, az esetleges hőhullámok mintha inkább a váratlanul működésbe lépett műtárgyak – mint fridzsiderek – hátszelének volna tulajdonítható. Az élet mintha csupán a nemlét entrópikus hulladéka volna. A működő, felpörgetett nemlété – alkalmasint egy kéjgyilkos gyermeké, akit a humanitásnak, egyelőre legalábbis, még nem sikerült megvezetnie. Lélegzetállító, amikor ez a gyerekhang tökéletesen érett bölcseleti tisztázottsággal megszólal, ahogy ő maga mondja: „akkurátusan, de kihívás / nélkül, épp csak úgy, / mintha ez volna az út vége.” Vagyis Nemes Z. Márió huszonévesen pontosan tudja, hogy kihívóbban ennél már nemigen beszélhetne. Többnyire rejtett, csak néhol nyilvánvaló utalásai, parafrázisai bizonyítják, hogy intenzív(!), autentikus értője mindannak, amit a közelmúlt legizgalmasabb költői, íri produkáltak. Kafka, Beckett, Pilinszky, vagy a festő Bacon: valósággal életre kelnek ezekben a hűtőcellákban. Nem hivalkodó hivatkozással, hanem sarkított egyszerűséggel, feneketlen humorral, túl az elégikumon és az irónián. Játszi kézzel előkapott húsdarabokként a tudat vágódeszkáján. De mégis! Íme egy elégikumnyesedék: „az emberi szív szomorú, / a test boríték.” Borítékolhatom, hogy ennek a költészetnek egészen perdöntő következményei lesznek a mára egészen elhangulatosodott honi lírában.”
Marno János