John ​Keats (1795-1821) az angol romantika második nemzedékének legfiatalabb tagja volt. Legendás, főrendi környezetből származó nemzedéktársai, Lord Byron és Percy Bysshe Shelley roppant látványos életútjához képest az ő története szűk keretek között zajlott le. Az intenzitás azonban, amellyel az eseményeket átélte, s főleg amellyel a költészet tanulmányozására és a versírásra összpontosította minden energiáját, rendkívüli jelentőséget biztosít a pályáját kísérő leveleinek. A látszólag véletlenszerűen felbukkanó, gyakran verseinek tömörségével és mágikus erejével megfogalmazott kijelentései – sejtelmei vagy éppen hogy axiómái – a költészetről, a Szépségről, a Képzeletről, az Igazságról felbecsülhetetlen értékű tudnivalókkal szolgálnak az alkotó gondolkodás, a költészet és a romantikus esztétika megértéséhez.

Keats viszonylag későn kezdett írni, s nem volt még egészen huszonhat éves, mikor tüdővészben meghalt. E roppant szűkre mért idő alatt azonban megírta azokat a remekműveit, melyekben – Szerb Antal szerint – „a költő »intenzitásában« már olyan igazságokról beszél, amelyek túl vannak megismerésünk határain – és elfog bennünket a horror sacri”.

Levelei nemcsak e páratlan teljesítmény pszichológiai és társadalmi hátterét tárják fel, hanem egyben egy rendkívüli tudat természetét, szabad asszociációs áramát, belső tartalmát is; egy kreatív szellemnek a nyelv szemantikai és hagyományt megidéző lehetőségeivel való örömteli játéka tükröződik bennük, és egy rendkívüli jellem pátosztól mentes, de heroikus küzdelme, hogy úrrá legyen a káoszon, mely kívülről és belülről egyaránt fenyegeti. Egy fájdalmasan rövid életút, egy rendkívüli sebességgel kibontakozó költői pálya és egy drámai izzású szerelem megrendítő, katartikus hatású története rajzolódik ki belőlük.