A szerző a PPKE ny. egyetemi tanára, aki korábban az Esztergomi Teológiai Főiskolán tizennyolc évig tanította a filozófia keretében az élet bölcseletét, azon belül pedig az élőlények kialakulását. A Vigíliában kritikai tanulmányt írt Jacques Monod Nobel-díjas francia genetikus 1970-ben publikált művéről, melynek címe: „A véletlen és a szükségszerűség”. Ez a mű akkor nagy visszhangot keltett. Mérföldkő, mivel Darwin után először kísérelte meg az evolúciót a DNS-re alapozni. Monod azonban, bevallottan ateista lévén, megpróbálta a teremtés helyébe a „kozmikus véletlent” beiktatni. Különc nézete, hogy ő az evolúciót genetikai „sajtóhibák” eredményének tekinti. Véletlennel azonban képtelenség az élet káprázatos sokszínűségét és határozott irányba mutató kibontakozását megmagyarázni. 
A szerző szerint az élővilág nem gépiesen determinálva bontakozik ki, mivel a megadott témát (= kifejlődési programot) az élőlények saját életterükben variálni tudják. Ebben kap szerepet a véletlen, amely annyiban hasonlítható a ruletthez, hogy az − mint a szerencsejátékok általában − meg van tervezve. S a rulett úgy van megtervezve, hogy a véletlen a kaszinó javát szolgálja. Ezt nevezhetjük „tervezett véletlennek”. 
Gánti Tibor már megállapította, hogy „az élő rendszer programvezérelt”. Az egyedfejlődést, az ontogenezist genetikai program irányítja a megtermékenyített petesejtből kiindulva, amely elfogadottan célirányos folyamat. A törzsfejlődésnek (filogenezis) szintén célirányosnak kell lennie, következtet a szerző, különben a rendezetlen hozná létre a rendezettet, a genetikailag nem programozott természet a genetikailag programozott élőlényeket, ami ok-okozati képtelenség. A külső természet nem lehet az evolúció végső oka, mert a természet maga is keletkezett. 
Darwin fejlődéselmélete valójában nem evolúciós magyarázat. A latin e-volvere valamilyen magszerű állapotból való kibontakozásra utal. A „fejlődni” más, mint a „kifejlődni”. A cseppkőbarlang figurái csak „fejlődnek”. Az embrióból kibontakozó élőlény ellenben „kifejlődés” eredménye. Darwin eredeti gondolata a zseniális. Ő elfogadja a Teremtőt, ha az élőlények egyetlen vagy néhány ős-egysejtűből kialakulhatnak (a progenitor). Az akkori genetikai ismeretekkel azonban nem lehetett megalapozni ezt a nagyszerű felismerést. Ma viszont tudjuk, hogy az élőlények biológiai kibontakozásának genetikai programja egyetlen ős-egysejtű DNS-ének „könyvtárába” belefér. Ez az igazi evolúció, amit ma már − Csányi Vilmos megállapítása szerint − „belülről” kell magyarázni. Tehát indokolt a törzsfejlődést, vagyis a filogenezist is genetikailag programozottnak tekinteni. Mégpedig azért, mert nincs kétféle genetika: egyik az ontogenezisnek, másik a filogenezisnek fenntartva. A gének hierarchikusan szervezett irányítása közös mindkettőben. A szem például ontogenetikusan is és filogenetikusan is a Pax 6 gén révén alakul ki.
A hagyományos tétel indokolt, mi szerint: a környezethez való alkalmazkodásnak fontos szerepe van az evolúcióban. Alkalmazkodni azonban csak olyan élőlény tud, amelynek alkalmazkodó képessége van. A szerző kiemeli, hogy genetikailag az alkalmazkodó képesség is programozott, mint a Marsra tervezett robot esetében. Az evolúció filogenetikus programja az első DNS-ben elfér. Ezáltal pedig az élőlények kialakulása genetikailag irányított. Csakhogy az evolúció genetikai programja nem úgy működik, mint a sajátos feladatra programozott számítógép. Az élőlények nem gépek, mert a gépeket nem lehet klónozni. A biológiai élet kibontakozása variáció a megadott témára.
Az evolúció e szerint célirányos folyamat. Ami ugyanis programozott, az az okot a céllal együtt foglalja magába (vö. egy sajátos feladatra programozott számítógép). Ezért nem indokolt a „vagy teremtés, vagy evolúció” szembeállítása, ami tézis és antitézis. A kettő filozófiai szintézise: az evolúcióban kibontakozó teremtés. Ez nem azonos a kreacionizmussal, amely a közvetlen teremtést vallja. Aquinói Tamás ezzel szemben a „másodlagos okok”, vagyis a természettörvények asszisztenciájával kivitelezett teremtést tanítja. Ezért keletkezhetnek olyan biológiai rendellenességek, mint a kétfejű borjú vagy az összenőtt sziámi ikrek. 
Ha a Végső Okot keressük, föl kell ismernünk, hogy a klónozással megdőlt az elmúlt századok gépes-mechanikus világképe, hangsúlyozza a szerző. A Teremtő már nem a letűnt mechanikus világkép „Órásmestere”. Paley még ezzel érvelt. A Teremtő − mai hasonlattal − az élőlények kibontakozásának Magvetője ( a DNS is mag). Az oxfordi biológus író: Richard Dawkins, bennrekedt a hagyományos világképben. Most is azt hirdeti, hogy „gépek vagyunk”. El van maradva a fejlődéstől. Még nem tudja, hogy a gépeket nem lehet klónozni. Az élőlény „csodája” ugyanis az, hogy minden sejtjében az egész élőlény genetikai programja benne van. Ezért lehetne egy kétszáz millió éves dinoszauruszt egyetlen ép DNS-e révén életre kelteni.
Ami a Végső Okot illeti: ahogyan Arisztotelész a mozgást elemezve eljutott az Első Mozgatóig, úgy juthatunk el a genetikai programozottság oksági vonalán az Első Programozóig. A Teremtő a filozófiai következtetés szemszögéből a „programozatlan Programozó”, az ember mint teremtmény a „programozott programozó”, az általa készített gépek pedig a „programozott nem programozók” (ti. kreatív okként nem). Ez a szerző végkövetkeztetése. 
Dr Molnár Péter