A szerző Babits Mihály munkásságának egy kevésbé kidomborított oldalával foglalkozik kutatóként évek óta: vizsgálódásai középpontjában az irodalomtudós Babits áll. A költő 1919-ben tartott egy egyetemi előadássorozatot, amelynek a keretei között kifejtette akkor sok tekintetben újító szemléletűnek számító irodalomelméletét. Rippl Dóra elsőként ezzel - pontosabban ezen belül Babitsnak az irodalom tudományos meghatározására tett kísérleteivel - foglalkozik, kiemelve mondanivalójának filozófiai hátterét, azon törekvését, hogy az iróniát (és emellett a lélektan árnyalt irodalmi megjelenési formáit) mint az egyes alternatívák közötti ellenmondást manifesztáló eszközt használja. A folytatásban egyrészt Babits morális beállítottságának formálódásával (a fokozatos Szent Ágoston tanításai felé fordulással), illetve irodalomelmélete lélektani hátterével foglalkozik a szerző, ennek apropóján bemutatva a jungi lélektan irodalomelméleti lenyomatait. Az utolsó tanulmány témája a babitsi tudatlíra és a Zalai Béla metafizikája között felfedezhető párhuzam, külön kiemelve ennek kapcsán azt, hogy az általa felállított irodalomelméletben a "költői én" egyben metafizikai térként is értelmezhető. A lapalji jegyzetekkel ellátott, a felhasznált irodalom felsorolásával záruló kötet a téma iránt mélyebben érdeklődő szakközönség érdeklődésére számíthat.