Tábor Ádám új könyvében 2009 óta írt verseinek nagyobb részét gyűjti egybe. Előző kötetei kert- és vérmezei ciklusainak a világa az egész Versmező kompozíciós elvévé, vezérmotívumává lesz. A kötet a szellemi-lelki valóságot, a természeti – olykor a városi – tájat és a társadalmi-politikai környezetet közös térben jeleníti meg. Számos vers e térmetszetek találkozásakor pattan ki, más darabokban egyik vagy másik metszetre esik a hangsúly.

„A szavakat az értelmes szövegben nem elszigetelve és lineárisan mondjuk, írjuk és értjük meg; azok a rokon és ellentétes szavakkal mindig »szómezőbe rendeződnek«. Az író a szómező megművelője, föld- és égmérője egyszerre. A sorok a felszántott és bevetett nyelvanyaföld barázdái; a vers a szómező legdúsabb formája. A versek rendezett együttese a költő képmására – azaz annak a képmására, akinek ő maga mindenkihez hasonlóan mindenki mástól különböző képmása – teremtett versmezőt, legtisztább formájában verskertet alkot.”

Tábor Ádám

a vérsmezőn piros tinta foly 
a papírra kapart szóból
az összekarcolt padokból 
a bokron termő bogyóból 
a késsel bemetszett fából 
a költőből martinovicsból 
a sírhely virágaiból
a gennysebes hajléktalanból 
a levert évszázadokból
a jövendő forradalomból
a vérsmezőn piros tinta foly

A szerzőről:

1947-ben született Budapesten, azóta is ott él.
1970-ben Weöres Sándortól Pásztor Béla-,
2007-ben Szépíró-,
2009-ben József Attila-,
2014-ben Füst Milán-díjat kapott.