A Holnap találkozunk a legjobb északi irodalom képviselője, fekete humorú neo-noir dráma. Egy olyan világ regénye, melyben a hűvös józanság és a távolságtartó jómodor mögött a barátság, a bűn, a magány és a tragikus halál rejtőznek. A szerzőt a regény kritikusai Norvégia és Nagy-Britannia szerte Balzachoz és George R.R. Martinhoz, valamint a modern HBO-sorozatok szerzőihez hasonlítják.

Angyalok, szóval. UFO, Angelina, vagy mi a szösz! Csak hogy érthető legyek: azonosítatlan repülő tárgyak. Vagyis a világ láthatatlan oldala. A szélhámosok, akik a kilenc angyali körről és a három szféráról szövegelnek, szeráfokkal, kerubokkal és arkangyalokkal, hogy valami archetipikus lecsót keverjenek ebből az egész metafizikus kotyvalékból. Mit tudnak ők az angyali létről – csak beszélnek, öregem, beszélnek. Arról nem is szólva, hogy mind a heavenbe akarnak jutni. Elnézed néha a kofákkal és sztrájkolókkal teli piacokat, a világ parlamentjeit és diszkóit, kaszinókat és szegénykonyhákat, színháztermeket és pályaudvarokat… és így szólsz: fuck me, man, ennek a népségnek tényleg helye van a mennyekben?

A polgárháború utáni zűrzavarban, az elbukott remények szürkületében szinte észre sem venni, hogy az Esplanāde park adventi forgatagában egy hajlott hátú, zavartnak tűnő öregember kinyújtja karját a körhinta felé, és leemel róla három kisgyermeket. „Hajnali négy körül Dāvuss nyomozó felriadt álmából, mert odalenn az ablak alatt mintha ritmikus kopogtatást lehetett volna hallani, aztán minden elcsendesedett, de az álma már elszállt.”
Az Európai Unió Irodalmi Díja (2017)

Firenzében vagyunk, 1966 novemberében. Az emlékezetes, pusztító árvíz napjaiban veszi kezdetét a történet, s talán véletlen, hogy az elbeszélő gyermekhős éppen egyidős az 1961-ben született Valerio Aiollival. Mintha visszautaznánk az időben, a hatvanas évek Olaszországában találjuk magunkat, amely néhány év leforgása alatt szédítő gazdasági és társadalmi változásokat élt meg, melyeknek hétköznapi vetületét az Én és a bátyám dialógusa egy kispolgári család sorsán keresztül ábrázolja: ennek része és következménye a szülők kölcsönös félrelépése, a családi lét egységét válságba sodró építkezési spekuláció, a hirtelen jött jólét, mely egyeseknek ölébe hullott, míg másokat tönkretett.

FARKAS MÁRIA ILDIKÓ egyetemi docens történelem, angol és japán szakon végzett az ELTE-n, majd történelemtudományból szerezte meg PhD fokozatát. A KRE BTK Keleti Nyelvek és Kultúrák szak oktatója, oktatási és kutatási területe a modern japán történelem, a japán-magyar kapcsolatok története, a japán kultúrtörténet és összehasonlító kultúratudomány.

Két utazó a 19. század első felének Afrikájában: Alexander Gordon Laing az angol korona, a francia René Caillié önmaga szolgálatában indul neki a sivatagnak. Mindketten olyasmit keresnek, amit biztosan nem találnak meg, se Timbuktuban, se máshol.Grandiózus, egyszerre költői és esszéisztikus, megfoghatatlan és tűpontos mondatokban elbeszélt történetük fordulatos és egyedi, de egy idő után a két figura összemosódik.

„Mire jó a lehajtható vászontető, ha az ember sohasem nézheti az eget, mert mindig rossz idő van?”
Ez a végtelen gyöngédséggel és szeretettel megírt regény méltán vált az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb irodalmi szenzációjává Franciaországban.

Politikai intrikák, a titkos diplomácia útvesztői és az igaz szerelem hálója szövi át ezt a különös regényt, amely a hazánk sorsát hosszú időre megpecsételő, végzetesen elhibázott békekötést megelőző tragikus történelmi epizódot mutatja be.