Koltai M. Gábor 1976-ban született. Színházrendezőként ötven bemutatót jegyez, klasszikusoktól a nagyoperettig, fordítóként öt kötetet (köztük Declan Donnellan próbametódusról szóló könyveit). Esszéit több periodikában publikálta, kutatásaiért 2025-ben Bécsy Tamás-díjat kapott. 2023-ig a Színház- és Filmművészeti Egyetem oktatója volt, több osztályban is színészmesterséget és drámaelemzést tanított. A Szegedi Nemzeti Színház művészeti tanácsának tagja.

Shakespeare Európája csupa válság és ellentmondás, egy valaha egységes világkép szerteszét szóródott szilánkjai. A Jakab-kori Anglia színháza ennek az egységnek a felbomlásából nőtt ki, és a hasadás sehol másutt nem mutatkozik meg mélyebben, mint a kor rémdrámái­ban – bár a metafizikai horror pontosabb megjelölés volna. Univerzumukban összeér a mészárszék és a bohózat, a hit és az anatómia, a politika és a szexus. Virginia Woolf „analitikus pszichológusoknak” hívta e szerzőket, mások Tarantino elődeit látják bennük.

A kötet is egyszerre vizsgálja a válságot és az arra adott színpadi választ. A színház természetrajzát fürkészi (dramaturgiától térszervezésig, szerepívektől a költészetig), s a színházon túl a horrorét, amely – ma éppúgy, mint akkor – a mindenkori kulturális szorongásokból fakad. Montaigne, Caravaggio, Lynch, Haneke, Beckett vagy a káoszelmélet éppúgy felbukkan analógiaként, mint az Utódlás című sorozat vagy éppen Shakespeare.

Webster, Middleton és társaik a kor nagy traumáit kutatták a lehető legérzékibb helyen: a színpadon. Sokáig nem bocsátottuk meg nekik, hogy nem Shakespeare-nek hívják őket, a műveikben fortyogó rendezetlenség és erőszak is gyanakvásra adott okot. Holott káprázatosan modern, mai színpadra termett szerzők: dramaturgiai bonckésük ugyanazzal a konoksággal anatomizálja a pszichét és az alkotóelemeire bontott testet, mint a társadalmi és politikai intézményeket, vizsgálódásuk egyszerre vezet a csillagokba és a sárba. Bátorságukból van mit merítenünk: legfőbb ideje, hogy az ő színházukat vizsgálva a magunkénak tartsunk tükröt.

Nagyszerű meglátások tárháza. Egy színházrendező írása, aki nem az art as research, sokkal inkább a research as art formáját érvényesíti, s kivált tiszteletreméltónak gondolom, hogy egy olyan kultúrában, ahol a színészek és a rendezők óvakodnak az írástól, egy színházi alkotó ilyen alapossággal és rendszerezetten bocsátja közre a gondolatait arról, amivel elsődlegesen a színház közegében foglalkozik.

Kékesi Kun Árpád

Ezerkilencszáznyolcvan, amikor Middleton, Rowley nevét hallom, tizenkilenc évesen, és Webster és Ford nevét, hogy van olyan darab, mint az Favershami Arden, és csak azért, mert a zseni Ács János megcsinálja az Átváltozások című darabot a kaposvári színházban a főiskolás Básti Julival, és tenyérnyi tűzfolttal az arcán Lukáts Andorral. Sistergőbb szerelemszavakra, „szeress vagy ölj meg” – égi-földi szerelemszavakra azóta sem emlékszem. De hallottam, nem olvastam. Illetve láttam, úgy hallottam, illetve ahogy János és ők hallották és látták, azt láttam a fülemmel és hallottam a szememmel. Arcpirítóan szép volt és undorító, mint Andor arcán a tűzfolt. Tehát elolvastam mind a három kötetet. Ezek a „rossz” darabok, a Fehér ördög, az Amalfi, a Favershami Arden sistergőbbek, mint a szalon Shakespeare-előadások. És üdvözlöm a bátrakat, az úttörőket, akik mind nekiveselkednek ezeknek a szerzőknek!

Zsótér Sándor