Beszélgetés

Bognár Bulcsu vallássziológus az európai vallásosságot a társadalmi terek felől olvassa: a templom, a család, a test, a munkahely, az online világ, a politikai nyilvánosság és a nemzeti képzelet változó viszonyrendszere felől. Fő megfigyelése, hogy a vallásos hit új terekre árad ki a templomokból, miközben a templompadokban mind kevesebben ülnek. Ez egy általános folyamat Európában, amivel számot kell vetnünk.

Az Egyesült Államok 250 éves. De vajon van-e még előtte újabb 250 év?

Amerika sokáig nemcsak országként gondolt magára, hanem küldetésként: alkotmány, zászló, szabadság, Isten áldása és egy hallgatólagos közmegegyezés arról, hogy a politikai harc mögött mégis van valami közös. Ezt nevezzük amerikai civil vallásnak. Olyan jellemzője ez az Egyesült Államoknak, amelyet itt az Atlanti-óceán túlpartján adottságnak látunk, de amely valójában évszázados küzdelmek és fejlődés eredményeként született és formálódott.

Mi történik, amikor a város egyszer csak vidékre költözik – nem kirándulni, nem nyaralni, hanem új életet, tiszta levegőt, régi házat, csendet, közösséget és persze sokszor önmagát keresni? Tomay Kyrával arról beszélgetünk, hogyan lesz a pusztuló parasztházból vágyott ingatlan, a falusi piacból életstílus, a Káli-medencéből státuszszimbólum, a helyiből néha statiszta, a gyüttmentből pedig új őslakos. A kérdés nem egyszerűen az, hogy kik jönnek és kik mennek. Hanem az, hogy amikor megérkezik a városi képzelet a faluba, marad-e még hely a falunak magának.

Volt egy kor, amelyben az utazás nem helyváltoztatás volt, hanem gondolkodási forma, a vallási élet része. Tudelai Benjámin és Regensburgi Petahja nem városokat, kikötőket és szent helyeket járt be, hanem a világ értelmét keresték. Útleírásaik egyszerre földrajzi beszámolók és identitástérképek, amelyekkel a reményt hozták el egy szétszórt közösség számára. Benke Lászlóval azt vizsgáljuk, hogyan kezd párbeszédet a tapasztalat a hagyománnyal, a legenda a valósággal, a vallási képzelet a történeti emlékezettel – és hogyan válik az utazási irodalom eme nagyon különleges szegmense a középkori európai zsidóság önmegértésének speciális műfajává.

A színház mérhető emberi folyamat – erről beszélgetünk Simon Balázs rendezővel, akinek kutatásai úttörő technológiai eszközökkel közelítenek ahhoz a kérdéshez, amelyet a színház hosszú ideig többnyire az „ösztön”, a „tehetség” vagy a „titok” nyelvén írt le: mitől működik egy előadás? Mi történik a néző figyelmével, testével, légzésével, idegrendszeri és érzelmi válaszaival akkor, amikor a színpad valóban hatni kezd? Mit mutatnak meg a mérések, amelyek először tesznek képessé bennünket arra, hogy a színházi jelenlétet, a bevonódást és az összehangolódást ne pusztán értelmezzük, hanem bizonyos értelemben vizsgáljuk is? És továbbgondolva: mit jelenthez mindez például a sportpszichológia területén?

Augusztusi láz. Így nevezzük az első világháborús hadüzeneteket követő elsöprő lelkesedést – amely egész Európában szinte minden olyan hangot elfojtott, amely kételyt fogalmazott meg. De hogyan fogadta, és főként: hogyan készítette elő az értelmiség az első világháborút? Ezt a kérdést vizsgálja Molnár Eszter Edina, a Petőfi Irodalmi Múzeum kutatója. Mint tőle megtudjuk, a látszólagos egyöntetűség mögött mélyreható különbségek is vannak: Kosztolányi Dezső rettegett a behívótól, miközben lelkes fordításokkal támogatta az első világháborút, Bauer Ervin gyűlölte a háborút, de szinte végig a fronton szolgált, de Csáth Géza, Balázs Béla, Kaffka Margit és Ritoók Emma is mindannyian a maguk módján viszonyultak az első világégést kísérő összeurópai pszichózishoz. Életük egyszerre példa, tanulságtétel, megrázó és lebilincselő kalandregény.

Szabó Gábor irodalomtörténész szellemesen és a filozófiai kérdések iránt is nyitottan közelít Krasznahorkaihoz. Nemcsak értő olvasó és elmélyült kutató, hanem kiváló társalgó is. A kilencvenes évek közepén, kollégiumi szobájában a Balaton és a Trabant együttesek zenéjét, Víg Mihály dalait hallgatva olvasta Krasznahorkai első regényét, és azok közé tartozik, akik nemcsak a hatása alá kerültek, de igyekeznek a megfejtés ábrándjáról sem lemondani.

Mit látunk valójában a színpadon? Egy testet – vagy egy szerepet? Jelenlétet – vagy illúziót?

A Nyílt forrásban Závada Péter drámaíró-filozófus-költővel a színházi tapasztalat legbelső rétegeit vesszük célba. A husserli fenomenológia fogalmaival – epokhé, képtudat, fantázia – felvértezve arról beszélgetünk, hogyan születik meg a színház a néző tudatában, miként „rezeg” a tapasztalat az illúzió és a valóság határán, és hogy mit jelent jelen lenni a nézőtéren.

A Nyílt forrásban elsőként beszélgetünk íróval – aki emellett a Trefort Ágoston Gyakorló Gimnázium vezetőtanára. Ebben a történetben a tanári autoritás pozitív hatalom, amely egyszerre hang, jelenlét és kockázatvállalás. Alapja az a bátorsága, amellyel valaki nem szerepet játszik, hanem odaáll emberként egy osztály elé. Az így megteremtett térben az engedetlenség sem botrány, és nem is jelszó, hanem csendes nevelési gesztus. Beszélgetésünk tétje nem módszertani bravúrokban ragadható meg, hanem egy erkölcsi dimenióban: hogyan marad meg az ember ott, ahol minden mechanizmus a szétaprózódásán dolgozik.

Mit jelentett a szabadság, amikor a szabadságról nem lehetett beszélni? Hogyan lett a pszichoterápia a huszadik századi Magyarország egyik legcsendesebb ellenállási tere – és hogyan tanított meg egy nemzedéket újra beszélni? Ez a beszélgetés a magyar pszichoterápia 20. századi történetét követi végig: a háború utáni megszakítottságtól a Kádár-korszak zárt rendelőinek belső autonómiáján át az állambiztonság figyelő tekintetéig.