Ahmed Afzaal: Tanítás alkonyat idején
A kortárs környezeti és társadalmi krízishelyzettel nemcsak „odakint”, de mentálisan és érzelmileg is érdemes foglalkozni, hiszen már csak egy lehetséges összeomlás és a vele érkező ismeretlen világ híre is megterhelő lehet – ebben a szellemben jelenik meg a Cassandra Program gondozta Holnapután-sorozat. A harmadik kötet új perspektívából közelít az eddig főként Jem Bendell nyomán leírt mélyalkalmazkodási, azaz különféle életviteli adaptációkra előkészülő programhoz: Strumpf-Biró Balázs fordításában Ahmed Afzaal, egy palesztin származású amerikai vallásszociológus gondolatait olvashatjuk az oktatás megváltozott felelősségéről a civilizáció összeomlásának, azaz alkonyatának idején.
A könyv tehát a pedagógusokat és egyetemi oktatókat szólítja meg, elsősorban őket szeretné végigvezetni azon a gondolati úton, amelyet a szerzője is végigjárt egyetemi praxisa során. Afzaal úgy írja le a beletanulást az akadémikus világba, és a szakértővé-kutatóvá válást valamely területen, mint ami szükségképpen számos vakfoltot hagy a tudósok világról alkotott képéről – olyan bizonytalan természetű felvetésekhez, mint a civilizációnk várható, nagymértékű átalakulása a közeljövőben, kevés fogódzót ad egy-egy tudományos specializáció. A szerző úgy látja, a tudományos standardek erősen szűkítik a még koherensen befogadható információk vagy vélekedések körét, ezzel korlátozzák a nyitottságot is új vagy egyes kutatási területeken kívül eső kérdések irányába.
Ez persze nem azt jelenti, hogy az oktatók lemaradnának a tőlük szakmailag távol eső jelenségekről – mint amilyen a globális krízishelyzet is lehet –, csak annyit, hogy hiába vannak a tudás terjesztésének társadalmilag kitüntetett pozíciójában, ezeket az információkat nem tudják integrálni tevékenységükbe. Ahogy írja, egy megküzdési mód erre, hogy idővel a kutatók saját meggyőződéseik harcos védelmezői, „katonái” lesznek, ahelyett, hogy pályájuk kezdetéhez hasonlóan az ismeretlen felderítését tartanák a feladatuknak. Pedig ha valamivel szemben mindenképp többet ér a felderítő attitűd a meggyőződések katonás védelménél, akkor az az érdeklődés a jövő (sőt: a jelen) kihívásai felé, s ezek hiteles közvetítése.
Afzaal kijelentéseivel összhangban van, hogy ő maga sem specialistaként szólal meg, sőt, elsődleges szakterületén kívül eső, „privát” érdeklődéséről írt könyvet, hozzátéve, hogy az olvasói tájékozottabbak lehetnek nála több érintett területen, ezért feladatának a kérdésfeltevést és a változásokat elősegítő kritikai szempontok felvázolását tekinti. Szerzőként tehát nem az ökológiai tematikájú tárgyak óraszámának növelése mellett kampányol, csak arra hívja fel kollégái figyelmét, hogy az összeomlóban lévő világ képének mint horizontnak hangsúlyosabb szerepet kell kapnia akkor, amikor azon gondolkodnak, mit és miért van értelme tanítani a következő generációnak. Vállukon azért is van nagyobb felelősség, mert a krízisjelenségekről vagy ezek összefüggéseiről szóló tudósításokkal – például az okozott érzelmi vagy tényszerűségi bizonytalanságok miatt – nemcsak hogy „nehéz boltolni”, azaz a sokakhoz elérő tömegmédiában nehezen megjeleníthetők, de számos hiteltelen és manipulatív szándékú információ is terjedhet róluk.
A pedagógusok és oktatók felelősségét Afzaal amellett is hangsúlyozza, hogy számos strukturális tényezőt sorol fel, amelyek megnehezítik a dolgukat: az üzleti szemlélettel kezelt felsőoktatási rendszer, amely piaci hasznuk szerint árazza be a tanultakat, az alapvetően változásellenes, a status quo fenntartására berendezett intézményi vezetőség, és persze az oktatói szemléletbővítéshez szükséges önképzés és önismereti munka nehézségei. Azonban – írja Afzaal –, ha az oktatás egy jövő iránt ténylegesen elkötelezett, a fiatalok boldogulását és jólétét elősegítő hivatásnak tételezzük, könnyű belátni, hogy erre e szemléletváltásra igencsak megérett az idő, és így a vele járó fáradalmak is értelmessé válnak.
A négy nagyobb fejezete információgazdagon és tematikusan szétterítve hívja fel a figyelmet funkcionális zavarokra (érintett területei például a megfigyelhető és előrejelzett természeti változások, az exponenciális növekedésre ítélt kapitalista gazdaság, a zöld mozgalmak reménykedése mögötti visszásságok, az akadémiai világ kortárs standardjai, a nyilvánosság vagy a megismerés kondicionáltsága), de egyszerre azt is illusztrálja, hogy mindezek nagyon is összetartoznak: a szokásos üzletmenet, vagyis a business-as-usual részei.
Afzaal azért dönt a business-as-usual kifejezés használata mellett (például az „ipari kapitalizmussal” vagy a „technológiai társadalommal” szemben, holott ezekre is gondol alatta), hogy átélhetővé tegye: mindennapi, szokásos tevékenységeink nagy része, ahogyan a legegyszerűbb feladatainkat elvégezzük, nem lehet független a krízisért felelős rendszer működésétől, fenntartásától. „És a helyzet az, hogy ez nagyrészt igaz a tudományos és pedagógiai tevékenységeinkre is” – mondja. A könyv Paul Chefurka fenntarthatósági aktivista modelljét használja annak bemutatására, hogy milyen fázisok vezetnek a helyzet elfogadásához, és az azon belüli önazonos működéshez. A természeti-társadalmi krízishelyzetekkel kapcsolatos édes tudatlanságtól kezdve az egy ügy – egy ellenségkép állapotán át a kellő informáltságon és belső, fogalmi munkán keresztül vezet az út, hogy a business-as-usual keretrendszerén belül is értelmes emberi életet tartsunk fent.
A kimerítő információkon és kérdésfeltevéseken túl a szemléletváltás másik nagy forrása a könyv megszólító stílusa, közvetlen írásmódja és az időről időre felkínált reflexiós fejezetei lehetnek. Az utóbbiak rövid, bekeretezett szakaszok, elsőre talán idegennek tűnő felszólításokkal, például, hogy az olvasó menjen el sétálni vagy firkáljon az érzéseiről, amik adott szakasz után kavarognak benne. Módszertanilag viszont mindez egybevág azzal a kísérlettel, amire a szerző vállalkozik: élénkebbé és artikuláltabbá tenni a kérdést mindenki számára: pontosan hányadán is állunk a minket körülvevő világ összeomlásával?
