A huszadik századi katolikus teológusok a Sensus Fidei Fideliumról szóló tanítást a hagyományteológia, a megújult egyháztan és a világi hívek szerepéről szóló teológiai reflexió hármas összefüggésében elevenítették fel. Markáns hangsúlyt kapott, hogy az egyház nem azonosítható a papsággal, hogy a Szentlélek vezetése alatt álló teljes egyház képezi a hagyományozás szervét és lesz annak alanyává, valamint hogy a világi híveknek is aktív szerepe van az apostoli hit továbbadásában. A Tanítóhivatal a dicsőséges Szent Szűz mennybevételének dogmájához vezető konzultáció kapcsán is támogatta ezeket a teológiai tendenciákat, ahogy a II. Vatikáni Zsinat döntéseiben is a sensus fideiről szóló tanítás felelevenítését és megerősítését szorgalmazta.

„Fontos helyesen értelmezni a sensus fidei vagy a sensus fidelium természetét és elhelyezését. A sensus fidelium alatt nem egyszerűen egy adott korban vagy kultúrában megvalósuló többségi véleményt kell érteni, nem is csak egy másodlagos megerősítést jelent arra vonatkozóan, amit a Tanítóhivatal már előbb tanított. A sensus fidelium Isten népének sensus fidei-je a maga teljességében, Isten Igéjének engedelmeskedve és a hit útjain a pásztoraitól vezérelve. A sensus fidelium így az Isten népében – amely megkapja, megérti és megéli Isten Igéjét az Egyházban – mélyen meggyökerezett hit iránti érzék.”

A könyv áttanulmányozása során ki fog derülni, mennyire fontos az erkölcsi életvezetésünkhöz a vallásosság erényének igényes megélése, mennyire nélkülözhetetlen a morál lelkének elmélyítése ahhoz, hogy a morál testét, mindennapi döntéseinket jól vezethessük. Lassan belátjuk az ősi bibliai mondat igazságát: Akik a szenttel szentül bánnak, megszentelődnek (Bölcs 6,10).

Sorozatunk címét a II. Vatikáni Zsinat szavai fejtik ki: „Isten szent népe Krisztus prófétai küldetéséből is részesedik, leginkább azáltal, hogy a hívő és szerető élettel egyre szélesebb körben tesz tanúságot róla, és fölajánlja Istennek a dicséret áldozatát: az Ő nevét megvalló ajkak gyümölcsét. A hívők összessége, mely a Szentlélek kenetének birtokában van, a hitben nem tévedhet, és ezt a különleges tulajdonságát az egész nép természetfölötti hitérzéke révén nyilvánítja ki, amikor »a püspököktől kezdve a legjelentéktelenebb világi hívőkig« hit és erkölcs dolgában kifejezi egyetemes egyetértését. E hitérzékkel ugyanis, melyet az igazság Lelke ébreszt és tart fenn,Isten népe a szent Tanítóhivatal hűségesen követett vezetésével már nem emberi szót, hanem valóban Isten igéjét kapja, az egyszer átadott, szent hit tanítását, és fogyatkozás nélkül ragaszkodik hozzá, azáltal, hogy helyes ítélettel egyre elmélyül benne és egyre inkább alkalmazza életében.”

„A keresztény isteneszme lényegénél fogva a gyakorlatra vonatkozó eszme, s Isten nem gondolható el úgy, hogy ez az eszme ne sértse annak közvetlen érdekeit, aki elgondolására törekszik.” Ennek az új politikai teológiának a körébe vágó Metz-tanulmányokból és előadásokból ad átfogó válogatást a kötet.

Karl Rahner szentháromságtana a mai teológia összefüggésében

Bármily meglepő, Karl Rahner csak egészen ritkán jelentetett meg rendszeres értekezést a katolikus dogmatika egy-egy kérdéséről. E csekély számú írása közé tartozik a szentháromságtan összefoglalására vállalkozó tanulmánya, amely azért is számít kivételesnek az elmúlt fél évszázad teológiatörténetén belül, mert felekezettől függetlenül minden jelentős teológus állást foglalt az értekezésben kifejtett alapvető tételekkel kapcsolatban.

Bernhard Welte (1906-1983) Martin Heidegger tanítványa és barátja, a vallásfilozófia professzora a freiburgi egyetemen, a 20. századi megújuló katolikus filozófia egyik legérzékenyebb alakja, aki szakfilozófiai értekezésein kívül gyakran kamatoztatta didaktikai képességeit a szélesebb olvasóközönséghez szóló rövidebb összefoglalásokban is.