Mi jöhet az Istentelen színjáték (2007) után? A többi, néma csend. Ám „a költő ajkán” kimondhatatlan szavak „csörömpölnek” a csöndből: gyerekhalál, agónia, Golgota – és, igen: szerelem.
Sajó, túlélvén saját halálát, megírja életét „ételekben elbeszélve”; A’sziszi, szentferencként apokrif Naphimnuszban az élet dicstelen (mert halállal véget érő) dicséretét mormolja; Gulácsy finom ceruzájával és Van Gogh durva ecsetjével fest önarcképet; Radnóti szétlőtt koponyájából kiolvassa a költő ismeretlen verseit; és a legutolsó pillanatban, mikor már semmi sincs még, egy zörgő betegszállító kocsi végiggördül az életen; a kötet végén szerényen összegez „egy mindent elbeszélő költemény”.

A többi?

Olvassuk el.

A kötet fenyvesében, ebben s sűrű sötét, halálos erdőben ferdén dől be a fény, s a versek fenyői az élet „dicsőségét susogják”.