„Mélységes mély a múltnak kútja” – írja Thomas Mann, és ez a mélység óhatatlanul is vonzza a kutatót, hogy megismerje és értelmezze a felszín alatti jelenségvilág természetét. Ebben a mélységben rejtőznek ugyanis azok a bölcseleti tartalmak, világmodellek, amelyek áthatják mindennapjainkat, gondolkodásunkat, világképünket, Istennel való kapcsolatunkat. Kollektív emlékezetünkben, hagyományainkban, rítusainkban, családi szokásainkban és ünnepeinkben is meg-megmutatkozik valami ebből, amíg vannak közösségek, melyek őrzik, ápolják, a szent időben újra és újra felelevenítik, jelenvalóvá teszik. Ott él a mítoszokban, beavató meséinkben, ihletett írók és költők életművében, rituális és szakrális szövegeinkben is. A nyelv mint világmodell is fogódzót nyújt abban, hogy a benne rejlő bölcselet, tapasztalat, spirituális/szakrális nyomára bukkanhasson a kutató.
A kommunikáció és szakralitás kapcsolódási területei nagyon összetettek, az utóbbi évtizedben mind a nemzetközi, mind a hazai kommunikációkutatásban megnőtt az érdeklődés a téma iránt. A kötet tanulmányaiban a kommunikációtudomány mellett a nyelvészet, az antropológia, a néprajztudomány és az irodalomtudomány közös metszeteivel, egymásra hatásával találkozhat az olvasó.