Rilke tudott az élet nehézkedéséről, ami egyszerre „feladat”, „bánat” és "fény a derűs szellemben”. Látta a szépségnek azt az oldalát, amelynek „iszonyú” látványa megsemmisíti az életet, megsejtett valamit a szépség azon destruktív túlhatalmából, amelyhez ő maga még mindig lenyûgözve fordul, de amelytől rövidesen az egész század menekülni igyekszik. A szépség mint Egész, illetve a totális szépség mélyén tanyázó rútság tapasztalatából származik költészetének meghatározó etikai dimenziója, annak a helynek a keresése, ahol az ornamens megtörik, és ahol a dolgok„kimeríthetetlen tárggyá” válnak.

Hermeneutikai útkeresések

A kötet, melyet az Olvasó a kezében tart, bevezetésül kíván szolgálni a francia tudományfilozófia kiemelkedő alakjának, a Magyar országon sajnos kevéssé ismert Alexander Koyrénak a gondolkodásába, s olyan előadásait tartalmazza, amelyek 1930 és 1961 között hangzottak el különböző tudománytörténeti konferenciákon.

Vincent Descombes Az ugyanaz és a más c. könyve nemzetközileg elismert alapmű mindenki számára az egész a világon, aki a 20. század francia filozófiáját tanulmányozza. A Rezonőr sorozat tehát a legnagyobb örömmel, s azzal a nem titkolt reménnyel teszi le a könyv fordítását a magyar közönség asztalára, hogy nálunk is alapos továbbgondolásra fogja majd az olvasókat és a gondolkodókat ösztönözni.

„A hús nem anyag, nem szellem, és nem szubsztancia. Régi szóval »elemnek« nevezhetnénk, ahogy a víz, a levegő, a föld, és a tűz a négy elem. Elem: általános létminőség, félúton a tér-idő lokalitások és az ideák között, egyfajta megtestesült princípium, aminek bárhol jelenjék is meg akár egy kicsiny darabkája, mindent átitat a környezetében a létezésnek csak rá jellemező stílusával.” Maurice Merleau-Ponty a huszadik század második felének egyik legnagyobb hatású francia filozófusa. Kései, torzóban maradt főműve először válik magyar nyelven hozzáférhetővé.

„A seb megjelöl, és a sebesült élet az idegenség bélyegét hordja magán. Az élet azonban, abban a törekvésében, hogy visszatérjen önmagához, igyekszik mélyre ásni saját magában, nyomokat találni, és azokat olvashatóvá tenni.
Celan művei nyomolvasásra szólítanak fel, hiszen versei maguk sem a megbékélés automatizmusai. Egy hiányt rajzolnak körbe, valamit, ami nem mondható ki, és ami mégis megtörtént, történik és mindig történni fog. […] A nyomolvasás egyúttal, mivel sebekről van szó, egyben sebolvasás is. […] Ezzel érthetővé válik, miért is lehetett szó az egyik versben »sebesre olvasottságról«. A költészet így az élet genealógiájává válik.”