Az értekezés azokat a folyamatok elemzi, amelyek a modern civilizáció kialakulása és elterjedése nyomán zajlottak le a XX. századi művészetfilozófiában. Az egyes fejezetek három nagy hatású gondolkodó – Ortega, Spengler és Walter Benjamin – életművének fényében vizsgálják a művészetfilozófia átalakulásának, a klasszikus esztétikai normák felbomlásának és eltűnésének társadalmi hátterét.

„A hús nem anyag, nem szellem, és nem szubsztancia. Régi szóval »elemnek« nevezhetnénk, ahogy a víz, a levegő, a föld, és a tűz a négy elem. Elem: általános létminőség, félúton a tér-idő lokalitások és az ideák között, egyfajta megtestesült princípium, aminek bárhol jelenjék is meg akár egy kicsiny darabkája, mindent átitat a környezetében a létezésnek csak rá jellemező stílusával.” Maurice Merleau-Ponty a huszadik század második felének egyik legnagyobb hatású francia filozófusa. Kései, torzóban maradt főműve először válik magyar nyelven hozzáférhetővé.

Ki is volt valójában ez a rejtőzködő zseni, aki egész életművét álnevek útvesztőjében komponálta meg, egymással párbeszédekbe kezdő, ellentmondásokba torkolló, polemikus és mégis egységes szerkezetben, amely sokkal többet árul el a világról és a belé vetett ember dilemmáiról, mint a legbölcsebb monológ árulhatna?

Mottónk Bourdieu 2000/2001-es tanévben a College de France-ban tartott bevezető előadásából arra a viszonyra kérdez rá, amely tanulmánykötetünk alapkérdése, és ami re a címben az értelem és történelem szavakkal utalunk. Ez a kell és a van, a normatív és deskriptív, az előírás és a leírás közötti viszony kérdése. Ez a kapcsolat a meg ismerés két aspektusát jelenti – jelen esetünkben a kultúránk kiemelt tudásformája, a tudományos ismeretek, a „tudás” filozófiai és történeti vizsgálatát. Ez a viszony problematikus és ugyanakkor alapvető jelentőségű napjainkban.

Az észlelés fenomenológiája Merleau-Ponty leghíresebb munkája. Az észlelés vizsgálatának segítségével Platón óta először helyezte vissza a testet a filozófiai gondolkodás homlokterébe.

Tocqueville kontra Marx

A Szabadság vezeti a népet - ez a címe Eugene Delacroix az 1830-as párizsi forradalomnak emléket állító híres festményének, amelyen a Szabadságot megszemélyesítő nőalak francia trikolórral a kezében, a felkelők élén tör előre a barikádokon. A műalkotás jól jelképezi, milyen alapvetően és mélyen kapcsolódott össze a forradalom jelensége a szabadság eszméjével.

Samuel ​Beckett, Harold Pinter és Tom Stoppard művészetének színház-, és drámatörténeti újításai a 20. század második felétől napjainkig éreztetik hatásukat a színpadon világszerte. Műveik komplexitása, részletgazdagsága, a szövegek rétegzettsége olykor nagy kihívás elé állítja a színházba járó közönséget és az olvasót.